A Gran Turismo 7-tel csaknem évtizedes tartozást ró le a fejlesztésért felelős japán stúdió, mert az utolsó, számozott epizód bizony 2013-ban jelent meg, az épp kifutóban lévő PlayStation 3-ra. Akik még emlékeznek a Gran Turismo 6-ra, azok tudják, hogy a maratoni fejlesztési idő ellenére is kimondottan csalódást keltő ötödik rész felturbózott, mondhatni befejezett változata volt, amit nem követett valódi folytatás a PlayStation 4-en. Legalábbis eddig.
A 2017-es Gran Turismo Sport persze valamelyest csillapította a sorozat rajongóinak étvágyát, de az egy e-sportra kihegyezett játék, amiben az egyszemélyes lehetőségek roppant karcsúak, főleg a sorozat hagyományaihoz képest. A Gran Turismo franchise ugyanis mindig az autózás ünnepléséről szólt: a játékosok egy használtautó-kereskedésből indítják amatőr versenyzői karrierjüket, hogy aztán egyre szebb, gyorsabb, egzotikusabb járgányokat vegyenek vagy nyerjenek. A karriermód ebben a játékban egy hosszú és keserves út, ami viszont nem csupán a dicsőséget, de kihívást jelentő kupák egész sorát biztosítja.
Ugorj be egy kávéra!
Ez az, ami hiányzott a Gran Turismo Sportból, és most végre visszatér a hetedik részben. A Gran Turismo 7 kampánya ugyan nem teljesen olyan, mint a régi epizódoké (azok egy hagyományos, világtérképre pakolt bajnokság-sorozatot tartalmaztak), de több száz órára elegendő autós ámokfutáshoz képez kimondottan erős alapot. A játék indítása után az idegenvezetőnk, Sarah köszönt bennünket, aki színes, mosolygós profilkép formájában, kizárólag felirattal kommunikál velünk. Ő mutat be Lucának is, aki a Gran Turismo Café tulajdonosa és vezetője, övé a legmenőbb autós kávézó az egész világon.
Itt nemcsak versenyzők fordulnak meg, de autótervező legendák is, akik időről időre érdekességeket, személyes emlékeket osztanak meg az általuk készített járgányokról vagy akár az autózás történelméről. Ez valóban érdekes adalék az amúgy is meditatív hatású játékmenethez, bár kicsit csalódás, hogy a neves szakemberek Sarah-hoz és Lucához hasonlóan csak egy kis kép formájában látszanak és szövegesen kommunikálnak. Összevetésképpen: a Forza-sorozat már több mint tíz éve saját hangján szerepeltette a botrányhős autós újságíró Jeremy Clarksont.
Persze kávézóként azért is jár némi kiritka a helynek, mert nem kapni kávét, helyette autók szerepelnek a menüben, amiket meghatározott versenyek teljesítéséért nyerhetünk el. Ez maga a karriermód, azaz időről időre visszamegyünk a Caféba, hogy Luca újabb menüt tegyen az asztalunkra, benne egyre nehezebb versenyekkel.
Utóbbi persze relatív: a győzelmekért kapott pénzből egyre gyorsabb autókat vásárolhatunk, vagy akár feltuningolhatjuk a meglévő verdánkat, hogy a kimondottan megengedő kvalifikációs szabályoknak még pont eleget téve egy kétszer olyan gyors kocsival vágjunk neki a futamnak, mint a rajtrács amúgy legtöbb paripát bőgető négykerekűje. Csalás? Talán, de egybevág a GT hagyományaival. Itt nem annyira a kihíváson van a hangsúly, hisz a versenyzői mesterséges intelligencia butításáért cserébe sem csökken a versenyeken kapott jutalom. Sokkal fontosabb az autós életérzés, illetve, hogy minél több verdába ülhessünk be.
Égjenek a gumik!
A versenyzői profilunk is a gyűjteményünk függvényében fejlődik, amit több forrásból hizlalhatunk. A versenyeken nyert autókat már említettem, de vásárolhatunk márkakereskedésekben, találhatunk máshol nem kapható darabokat a használtautó-kereskedőnél, sőt, idővel még egy gyűjtői klub is megnyílik, ahol akár többmilliós áron vásárolhatunk máshol el nem érhető ritkaságokat.
És ez még nem minden. Fentebb szó volt a kihívásról, amit valóban nem maguk a versenyek biztosítanak, hanem az idővel kvalifikációs kitétellé váló versenyzői jogsik, valamint a cirkusz, ahol egyre nehezebb feladatokkal nézünk farkasszemet. Adott idő alatt kell megelőzni pár autót egy szűk, kanyargós szakaszon. El kell érni egy adott sebességet úgy, hogy tele az út ellenféllel, és alig kapunk pár száz méter egyenest. Fel kell borítanunk az összes bóját. Napestig sorolhatnám őket, de a lényeg mindig ugyanaz: amennyiben legalább bronz fokozatra teljesítjük őket, kapunk egy különleges autót (pl. egy második világháborús amerikai Jeepet). Viszont, ha az összes kihívásnál elérjük az aranyat, akkor még egy verda gurul a garázsunkba.
Szó, mi szó, ezek a játékmódok kötöttek le a teszt során a legjobban, és ezek okozták az egyedüli frusztrációit is. Itt már nincs lehetőség összevissza tuningolni, adott teljesítményű autókkal kell menni. Mivel pedig a jogsik megszerzése idővel kötelező, senki sem ússza meg, hogy megtanuljon rendesen vezetni a Gran Turismo 7-ben. És persze bosszankodni – a Super Licence utolsó, tizedik feladata csak rémálmaimban köszönjön vissza, mert rohadtul csúszik esőben a Nürburgring.
Ezt leszámítva a Gran Turismo 7 egy standard, nyugodt versenyjáték, ami a számok terén is elismerően teljesít. Négyszáz autó, több tucat helyszín, köztük valós és fiktív pályák, utóbbiak közül akár a sorozat veteránjainak ismerős szakaszok. A számháborút meghagyom a Sony PR-különítményének, de annyit elmondhatok, hogy a GT7-ben egyhamar senki nem fog unatkozni. A karriermód teljesítése után pedig még mindig ott vannak az egyéni versenyek, a szokványos többjátékos mód, valamint a Sportnak nevezett online liga, ami a 2017-es Gran Turismo Sport hagyományait eleveníti fel. Ez már a profik terepe, ahol minden apró kihágásért büntetés jár, a csúcson teljesítő játékosok pedig az e-sportvilág Pantheonjában találhatják magukat.
Hasonlóan jó érzés böngészni a különböző gyártók albumba gyűjtött történelmét, amihez korabeli világesemények ismertetésével kontextust is ad a játék. Vagy akár a Scapesnek nevezett, a sorozatban korábban már szereplő fotómód, amivel a játékbéli fényképezés szerelmesei órákra el tudnak veszni. És akkor még nem beszéltem a Music Rally című játékmódról, ahol jazzbe oltott komolyzene ritmusára autózhatunk (és amiben szégyenletesen béna vagyok). Sokatmondó, hogy a fejlesztők szerint csak 25–30 óra játék után válik tényleg láthatóvá a Gran Turismo 7 terjedelme – az biztos, hogy aki megveszi ezt a játékot, arra hosszútávú szórakozás vár.
Minden kasztni szépen csillan
Teszi ezt attól függetlenül, hogy milyen gépen játszik. A Gran Turismo 7-et eredetileg Playstation 5-re jelentették be, de Jamaucsi Kazunori, a sorozat feje már a GT Sport idején beszélt róla, szóval tudható, hogy a fejlesztés még PS4-en indult. Ennek megfelelően a játék PS5 mellett PS4-re és PS4 Próra is elérhető, ébresztve némi kételyt az emberben, mondván: mire számíthat egy majd’ tízéves konzoltól? A válasz az, hogy gyors, szép játékmenetre. A Playstation 5-ös extra funkciók, mint a visszajátszásokra, menükre és fotómódra korlátozott, versenyek során nem bekapcsolható ray tracing vagy akár a PS5 kontrollerének érzékenységéhez igazított gázadás, természetesen látványos és érdekes extrák, de alapvetően nem befolyásolják a játékélményt, és előző generáción is garantált az élvezetes játék. Így van ez a betöltésnél is, pedig ha valami, a PS4 régi merevlemeze nem nagy barátja a látványos, 3D-s menüstruktúrának. Ennek ellenére nem futottam bele hosszú töltögetésekbe, pedig alapvetően egy PS4 Prón játszottam a GT7-tel.
Ami a látványt illeti, a Gran Turismo 7 a sorozat eddigi részeinek megfelelően parádésan fest, az autómodellek, a fények és a tükröződések első osztályúak. A műszerfalas nézet még sosem volt ennyire valósághű – ahogy a belső tér tükröződik a szélvédőn, az valami parádés. A környezetet érheti kritika egyedül, a pályák nem olyan részletesek, mint mondjuk a Forza-játékokban, de mivel általában kétszázzal repesztünk keresztül rajtuk, ez talán nem is baj.
Újdonság, hogy valós időben telnek a percek, és simán megeshet, hogy egy még alkonyatkor induló verseny vaksötétben ér véget. Ugyanilyen friss adalék a dinamikus időjárás, ami a borult égtől az ítéletidőig terjedő skálán hozza a frászt a versenyzőkre. Mindemellett átjárja a játékot egyfajta szokatlan dinamizmus. Bár a sorozat összes részével játszottam, nem emlékszem, hogy az autók mozgása, a kasztni hullámzása ennyire hiteles lett volna – és nem csak a GT-sorozaton belül, hanem általában is.
Összességében a Gran Turismo 7 pontosan olyan lett, amilyennek vártuk: tartalmas, szép, érdekes, de mégis hagyományos. És ha már hagyomány, a Polyphony Digital sokat törlesztett a Playstation 4-es rajongók felé, hisz a korábbi három Sony-konzolon mindig két GT-játék jelent meg. A cross-gen premierrel ez a sor a PS4 esetében is folytatódik, ami minden bizonnyal üzletileg is jó döntés, hisz rengeteg gép van a piacon, amikkel aktívan játszanak is az emberek. Az biztos, hogy a Sony ökoszisztémájában most egyetlen rokon játék sem kínál olyan sokat, mint a GT7, szóval, ha úgy érzed, megcsapott a benzin gőze, ne tétovázz, mert leelőznek!
