Alekszej Arhipovics Leonov 1965. március 18-án kilépett a gigantikus autóalkatrésznek kinéző Voszod-2 egységből, hogy megtegye a világ első űrsétáját. Azóta tudjuk, hogy Leonov kis lépése hatalmas ugrásra sarkallta a nagy ellenlábas Egyesült Államokat, az ország ugyanis négy évvel később embert juttatott a Holdra. A NASA-ra azóta az egész világ az űrhajózás atyjaként tekint, pedig a holdra szállás előtt a szovjet űrprogram agyonverte az amerikait. Csak hogy a legfontosabb eredményeiket említsük: 1961-ben a Vosztok-1 fedélzetén Jurij Gagarin lett az első ember az űrben, Leonové volt az első űrséta, és amiről kevesen tudnak: először a Szovjetunió érte el egy másik bolygó felszínét a Venyera-program keretében.
Nem azért mentek a Vénuszra, mert könnyű feladat volt
A Vénusz a naprendszerünk második bolygója, a Föld szomszédja, így viszonylag logikus lépésnek tűnhet, hogy megpróbáljuk megcélozni. A Vénusz úgynevezett kalauzcsillagnak (pontosabban kalauzbolygónak) számít, mivel segítette az utazókat: az éjszakai égbolton a Hold után a második legfényesebb égitest, ezért nevezik sokan „Esthajnalcsillagnak”. A Vénusszal az egyetlen baj, hogy a rendszerünk egyik legélhetetlenebb bolygója. Hiába van távolabb a Naptól, mint a Merkúr, mégis sokkal melegebb van rajta.
Ennek oka, hogy a légkör hatalmas széndioxid-tartalma miatt erős üvegházhatás alakult ki, így a felszíni hőmérséklet gyakran 460 Celsius-fok fölé emelkedik. A Vénusz felszínét sziklás és sivatagos területek borítják, de ebből szinte semmit nem lehet látni, mivel a bolygót kénsav tartalmú felhőréteg borítja, ami a napfény 60 százalékát visszaveri. A Vénusz légkörének tömege nagyjából kilencvenháromszorosa a földinek, a nyomás pedig több mint kilencvenkétszerese. Ez azt jelenti, hogy a Vénusz felszínén akkora a nyomás, mint a Föld óceánjainak 1 kilométeres mélységében.
A szovjet szondáknak a szélsőséges hőmérsékleten kívül a kénsavval is meg kellett küzdeniük, és akkor az extrém felhőréteg fölötti légmozgásról, a vulkáni tevékenység okozta villámlásról, illetve a brutális nyomásról még nem is beszéltünk. Nem csoda hát, hogy az első sikeresnek mondható projekt több mint öt év próbálkozás valósult meg 1966. március 1-jén, amikor a Venyera-3 becsapódott a Vénusz felszínébe.
Elegáns landolás
A Venyera-program kezdeti nehézségeiről viszonylag kevés tudható, mivel a szovjet államvezetés csak a sikerrel zárult kísérleteket hozta nyilvánosságra. Annyi biztos, hogy a Venyera tesztjei már 1961-ben elkezdődtek, viszont az első kísérletek csúfos kudarcba fulladtak: voltak olyan szondák, amik még a Föld légkörét sem hagyták el. A Venyera-1 és -2 szondákat párban bocsátották fel, azzal a céllal, hogy elhaladjanak a Vénusz mellett, anélkül, hogy megkísérelnék az atmoszférába jutást. A küldetés nem járt sikerrel, mivel az indítás után két nappal technikai gondok miatt a szondák csak megközelíteni tudták a bolygót. A becslések szerint az oroszok nagyjából 100 ezer kilométerre lehettek a tervezett pozíciótól.
Bár ez nem tűnik túl elegáns megoldásnak, de ez volt a szovjetek terve, a Venyera-3 nem rendelkezett landoló egységgel. A szonda feladata az lett volna, hogy belépjen a Vénusz légkörébe, és onnan adatokat küldjön. Ez végül nem sikerült, mivel behatoláskor a szonda megsérült, így a begyűjtött információkat nem sikerült továbbítania a földi irányítás felé. Az igazi sikerre végül 1967 októberéig kellett várni, amikor a 4-es széria méréseket tudott végezni a Vénusz sűrű légkörében.
A szovjet propaganda az eredményt némileg felturbózta: azt állították, hogy az egység nemcsak, hogy adatokat küldött, de épségben meg is érkezett a felszínre, ám mint kiderült, utóbbi hazugság volt, mivel a küldetés után egy nappal a Vénusznál méréseket végző amerikai Mariner-5 szonda legalább 75–100 atmoszférás nyomást mért az adott területen, a Venyera-4 pedig csak 25 atmoszféráig volt tesztelve, így nagy valószínűséggel még a légkörben összeroppant.
A mérnökök rájöttek, hogy a körülmények miatt az egységeknek esélyük sincs, hogy sértetlenül a felszínen landoljanak, ezért a következő két szériát szándékosan tesztelésre szánták. A Venyera-5 és -6 elérték a Vénusz légkörét, ahol megszabadultak a felesleges terheiktől és ejtőernyőkkel, lassan kezdték meg az ereszkedést, hogy időt nyerjenek. Az idő azért volt lényeges tényező, mert a szovjetek így fontos adatokhoz juthattak, és ki tudták tapasztalni a légkör sajátosságait. A két szonda 51 és 56 percig tudott információkat rögzíteni, mielőtt az akkumulátoraik tönkrementek.
Ennek érdekében a szondákon komoly változtatásokat hajtottak végre: a falakat megerősítették, hogy a fontos modulok ne menjenek tönkre idő előtt. Az átépítésben a légkörből adatokat küldő, majd megsemmisülő szondák mérései segítették a mérnököket. Többek között innen tudták, milyen erőhatásokra kell készülni, mekkora szél és milyen nyomás éri a leszálló egységgel is ellátott modelleket.
Fokról fokra
Az átépített Venyera-7 a légkörbe lépést még túlélte, de kevéssel a felszín fölött meghibásodtak az ejtőernyői. A szonda emiatt több mint 61 kilométer/órás sebességgel csapódott a Vénuszba, de még így is képes volt 23 percen keresztül jeleket küldeni, amivel újabb szintet lépett a program.
A következő szériák apró részsikereket értek el: voltak olyan szondák, amelyek már extra, különféle sugárzásokat mérő eszközökkel voltak ellátva, de a legnagyobb szenzáció mégis az volt, mikor képek készültek a bolygó felszínéről. Ez azonban nem ment könnyen. Voltak olyan missziók, amikor a két kameralencse közül csak az egyik funkcionált, de akadt olyan is, hogy egyik sem, így nem minden Venyera tudott képet készíteni. Viszont amik elkészültek, azok hamar bejárták a világsajtót.
A szovjeteknek nagyon fontos volt a Venyera, már a holdra szállás előtt is kiemelt projektként kezelték, de az amerikai siker után pláne az lett. Az USA azzal, hogy meghódított egy égitestet, nagy előnyre tett szert az űrért folytatott versenyben. Az orosz űrprogram jelenlegi vezetője, Dimitrij Rogozin talán ezért reagált olyan hevesen a hírre, miszerint élet nyomaira bukkanhattak a Vénuszon.
Szeptember 14-én jelentették be, hogy a Vénusz savas felhőiben feltehetőleg foszfingáz nyomait észlelték, ami akár arra is utalhat, hogy mikrobák élhetnek a bolygón – az anyag természetesen nem csak biológiai eredetű lehet. A Földön a foszfint oxigénhiányos körülmények között élő baktériumok állítják elő, így a vegyület előfordulása a Vénuszon azt jelezheti, hogy valamilyen élő organizmus létezhet az eddig élhetetlennek gondolt bolygó felszínén.
A Vlagyimir Putyinnal és Dmitrij Medvegyevvel jó viszonyt ápoló, az Egyesült Államokat és a nyugati világot rendszeresen ekéző Rogozin bejelentette, Talán csak erősködésnek tűnhet a Roszkoszmosz álláspontja, de az elmúlt években akadtak olyan esetek, amik arra engednek következtetni, hogy Oroszország komolyan veszi a világűr gyarmatosítását. Rogozin a Sputnik News-nak 2018-ban elmondta, hogy már tervezés alatt áll egy holdbázis, amit elsősorban kutatási célokra használnának, de létesítmény látogatható is lenne.
Ha az oroszoké a Vénusz, akkor övék a Hold is?
Bár az oroszok juttattak először űreszközt a Vénuszra, de ez nem azt jelenti, hogy a bolygó hozzájuk tartozik. Ezen logika alapján a Hold már az 1959-es Luna-2 után a szovjeteké lett volna. Az űr feltérképezése szerencsére nem így működik, a gyarmatosítással és az ezzel kapcsolatos konfliktusokkal már jó sokszor megégette magát az emberiség, így a hivatalos, nemzetközileg elfogadott álláspont szerint az égitestek nem gyarmatosíthatók. A nemzetközi űrszerződés (The Outer Space Treaty), ami konkrétan a Hold gyarmatosításának tiltásáról szól, megfogalmazza, hogy akármelyik ország tűzte ki a zászlaját az égitest felszínére, az nem jelenti azt, hogy az adott ország birtokolja az égitestet.
Kiemelt kép: Getty/TASS
