A január végi, magyarországi bemutató óta vártam, hogy tüzetesebben is szemügyre vehessem a Sony legújabb hordozható videojáték-konzolját, a Playstation Vitát. Legalább száz éve játszottam utoljára hasonló eszközzel, egy mezei GameBoy-jal, ezért nagyon vágytam rá, hogy a fekete-fehér pixelerdő után, közel HD minőségű, háromdimenziós játékokat irányíthassak egy tenyérnyi kijelzőn.
A Vita technikai tulajdonságaival nem akarok senkit sem untatni, legyen elég annyi, hogy izmos, négymagos processzorral, egy 5 hüvelykes, 950×544 pixeles, 16 millió szín megjelenítésére képes érintőképernyővel van felszerelve. Az irányítást ez utóbbi, két analóg kar, egy D-pad, hat gomb, egy hátsó érintő felület, két kamera és egy beépített giroszkóp biztosítja. Az internetre Wifivel vagy 3G-vel kapcsolódik a szerkezet (a 3G csak a drágább modell tartozéka, telefonálásra nem lehet használni). A konzol elég masszív, nehezebb fémtokot kapott, de ez egyáltalán nem tűnt zavarónak, sőt tekintélyt parancsol a gépnek.
Nem egy okostelefon – sajnos
A PS Vitát bekapcsolva rögtön egy zenélő, színes ikonokkal ellepett menübe botlunk, amelyet a kor követelményeinek megfelelően érintéssel irányíthatunk. Mivel egyszerre több program is futtatható a rendszerben, egy külön tálca biztosítja, hogy navigálni tudjunk közöttük. Ennek ellenére az elején többször is belekavarodtam, melyik programot mikor nyitottam meg, és zártam be.
A konzolra alapból telepítettek saját gyártású internetböngészőt, amely elsőre és másodikra sem nyerte el a tetszésemet, mert lassú, darabosan jeleníti meg a weboldalakat, és olyan alapvető alkalmazások hiányoznak belőle, mint a Flash Player.
A böngésző nem a legjobb.
Fotó: Berecz Valter
A főmenüből érhetjük el a fényképezőgépet, a zene- és videolejátszót, a Playstation online boltját, illetve a Near nevű programot, amellyel – elviekben – a közelünkben tartózkodó Vita-tulajdonosokkal vehetjük fel a kapcsolatot. A radar szerint én a belvárosban két társammal oszthattam volna meg játékélményeimet, ám sehogy sem jöttem rá, hogyan tudnék például velük csevegni vagy lenyomni egy röpke sakkpartit. MP3-ainkat és filmjeinket USB-csatlakozón keresztül tölthetjük fel a körömnagyságú memóriakártyára.
Sajnos, a fejlesztők minden igyekezete ellenére, a Vita közösségi szolgáltatásai és online alkalmazásai elég gyengére sikerültek. Ezen a téren sokkal többet ki lehetett volna hozni a szerkezetből, ha például a legújabb okostelefonok megszokott szolgáltatásait belepakolják. Többi közt nem értem, hogy a Google térképeket miért lehetett feltelepíteni a konzolra, a Google Chrome böngészőt pedig miért nem. Bizakodásra ad viszont okot, hogy a PS-boltból már tölthetünk le a Flickr képmegosztóhoz és a Twitterhez is alkalmazást.
Vérbeli játékkonzol
A Playstation Vita abban a legjobb, amire elsősorban teremtetett, vagyis a játékban. Két programot próbáltam ki a konzolon, és szó mi szó, egyikben sem csalódtam.
Elsőként a Vita zászlóshajójának számító Uncharted: Golden Abyss című game miniatűr memóriakártyáját csúsztattam be az erre fenntartott csatlakozóba. A Sony műhelyében készült, Indiana Jones-történetekre hajazó kalandjáték már meghódította az asztali PS3 szerelmeseit, ezért a kistestvérnek igencsak magasra helyezték a lécet. Érzésem szerint ezt sikerült is megugrania a fejlesztőknek.
A játék főszereplője egy Nathan Drake nevű kincsvadász, akinek a bőrébe bújva egy hataloméhes latin-amerikai tábornok hadseregét kell levadásznunk, miközben ősi indián romokon mászkálva hajmeresztő akrobatikus mutatványokat mutatunk be a dzsungelben.
Nathan Drake akcióban.
Először, a rengeteg irányítási funkció láttán, azt hittem, legalább harminc ujj kell ahhoz, hogy megbirkózzak vezérléssel, ám az meglepően könnyűnek bizonyult egy idő után. Az analóg karok mellett folyamatosan használnunk kell az érintésérzékelő felületeket, a gombokat, a giroszkópot, sőt még a kamerát is. Az irányítás egyedüli negatívuma talán az volt, hogy az analóg karok mozgatása közben nehéz elérni az érintőképernyőt, összességében viszont az Uncharted kitűnő szimbiózist alkot a konzollal. A sztori eleje kicsit döcögősen indul, és kicsit lapos is, de a bemelegítő szakasz után meglepően intenzív játékélményt kapunk a programtól.
A második játék inkább gyerekeknek való, de egy röpke óráig én is jól szórakoztam vele. A Little Deviants rajzfilmszerű szörnyecskéi egy gonosz űrrobot bagázs elől próbál elmenekülni, amiben mi lehetünk a segítségükre.
A kezdő pályák egyikén a Vita hátulján található érintőfelülettel növeszthetünk dombot a virtuális pályán, ahol a gombóccá görnyedt lényünket görgethetjük az ujjunk mozgatásával a kijáratot jelképező portál felé. Egy későbbi küldetésben a kamera játssza a főszerepet, amely a körülöttünk lévő világot is bevonja a játék virtuális terébe. Ebben a kiterjesztett valóságban sikerült szétlőnöm a szerkesztőséget rakétákkal, miközben gonosz androidoktól próbáltam megmenteni a szörnyecskéimet.
Rakétavető.
Kinek éri meg?
Úgy gondolom, a Playstation Vitába a hardcore gamereknek, a kisebbeknek (vagyis inkább a szülőknek), illetve azoknak érdemes befektetni, akik sokat utaznak, és közben minőségi játékkal akarják elütni az időt. A kocajátékosoknak, a kezdőknek már jobban meg kell gondolniuk, megveszik-e 70-90 ezer forintért az alapgépet, a különböző kiegészítő hardvereket, illetve kifizetnek-e plusz 9-14 ezer forintot a játékokra.
Összességében elmondhatom, hogy a Vita profi játékkonzol. Ha csak ezt nézzük, megéri az árát, de fájó, hogy a fejlesztők nem használták ki maximálisan a benne rejlő egyéb – közösségi, internetes, multimédiás – lehetőségeket, amivel szélesebb rétegek felé is nyithattak volna a piacon.
A Playstation Vitát és a játékokat a Konzolok Szervize játékbolt és szerviz bocsátotta rendelkezésünkre! (1067. Budapest, Hunyadi tér 12.)
