Amikor 80 évvel ezelőtt a németek, majd a szovjetek lerohanták Lengyelországot, tömeggyilkosságok, kivégzések és más atrocitások egész sorát hajtották végre.
Szlovák és magyar családok ezrein ejtett sebet az 1947-es csehszlovák-magyar lakosságcsere, amivel északi szomszédunk célja magyar kisebbség felszámolása és „nemzetállam” megteremtése volt.
Bosszú és a rombolás vezette a II. világháborús terrorbombázásokat, kiemelkedik közülük Drezda lerombolása: 200 ezer civil halt meg 1945. február 13-án.
Egyes visszaemlékezések szerint az oroszok a „Hiba futsz,hiába menekülsz” című slágert bömböltették hangszórókból, miközben Budapest védői mészárszékre rohantak a kitörés során 1945. február 11-én.
A II. világháborút hazánk számára lezáró Párizsi békeszerződés területi rendelkezései 1947. február 10-én visszaállították a trianoni határokat, és Pozsony környékén további három falut vettek el Magyarországtól.
A norvégok többsége gyűlölte a náci megszállókat és velük együttműködő honfitársait, de a terror idején a kisember kezében egyetlen fegyver marad: a humor. Éltek is vele.
Bátorságát bizonyította a tiszt, aki első magyarként végzett önszántából ejtőernyős ugrást 1918-ban. A II. világháborúban már mint elit egység az ejtőernyősök elképesztő bátorsággal és veszteségekkel harcoltak, fegyverletételük is parádésra sikeredett.
Sztálin hátba támadta a németek ellen élethalál harcát vívó Lengyelországot, és Hitlerrel közösen leradírozta a térképről. A britek és a franciák ígérgettek, de valós segítséget csak Magyarország nyújtott a lengyeleknek.
A közhiedelemmel és az újra divatos mentegetésekkel ellentétben a kormányzónak nem csupán lehetősége, de számos eszköze is lett volna, hogy a deportálásoknak és a zsidókkal való embertelen bánásmódnak véget vessen.
Bár számos gesztusból úgy tűnik, a kormányzó nem sokat törődött a személye körül kialakult kultusszal, azok nagyon is formálták önképét és fontos döntéseit is.