Csillogó szemmel, mosolyogva közli, hogy itt, Fehérváron járt gimnáziumban, és innen indult el karrierje. Boldogan jöttem haza, mert találkozom a székesfehérvári barátaimmal – mondta Charlie a péntek esti fellépése előtt a Vörösmarty Színház Cyrano Kávézójában.
Hisz a sorsban? Hogy minden eleve el van rendelve, vagy inkább mi magunk alakítjuk az életünket?
A szerencsében hiszek. A közönségre nem lehet rábízni a szerencsét, előttük bizonyítani kell és rengeteget dolgozni. A közönség nem tudja kitalálni, hogy neki mi kell, de megérzi, amikor jól csinálod, rálel arra, amiben hiszel, ha szívből zenélsz. Én ezt már húszéves koromban felismertem, de nem kaptam akkor lehetőséget. Az Olimpia zenekarral játszottam, és elmondhatom, akkora sztár voltam, hogy a klubunkba, a MOM Művelődési Házba ezren akartak bejönni, ugyanakkor az Illésen és az Omegán talán százan, kétszázan ha voltak.
Húszévesen is ilyen volt a hangja?
Igen, pedig akkor még nem is cigarettáztam, és Joe Cockert énekeltem. Nagyon jó zenészekkel dolgozhattam, és nekem ebben van nagyon nagy szerencsém! Hozzám mindig olyan emberek kerültek, akik barátok is voltak, és nem pénzcsinálás járt a fejükben!
Ma is így van ezzel?
Megváltozott a világ. Ezt onnan látom a leginkább, hogy bár a fiam zseni, mégsem jut sehova. Mindezek ellenére nagyon boldogok vagyunk, hiszen van egy kis unokám, aki sok örömet szerez nekünk!
Nem nehéz híres apának a nyomdokaiba lépni?
Nem nehéz. A fiam nem akar tévében szerepelni, viszont játszani azt szeret! A fiam jóember, de a közönséget nem az érdekli, ki a jó. Nekem az adott erőt, hogy 15 esztendőt külföldön lehettem.
Amerikában?
Nem pusztán ott, hiszen sok helyen megfordultam. Nagyon sok dalt énekelhettem idegen nyelven! Szerencsések voltunk, mert azt játszhattuk, amit szerettünk, miközben szerepelhettünk Skandináviában, Amerikában, Japánban, Spanyolországban, Svájcban.
A Föld melyik vidékén érezte a legjobban magát?
Mindenhol jó volt, de talán Skandináviában éreztem a legjobban magam, mert ott az emberek tiszta lélekkel élnek amerikai stílusban, és szinte tapintható a szeretet. Ráadásul jobban beszélik az angolt, mint az amerikaiak. Az a szeretet, amivel fogadtak, nagyon nagy erőt adott. Magyarországon az első áttörés egyértelműen 1990 után a New York, New York című dallal következett be, amire felfigyelt az ország. Két esztendő múlva önálló produkcióval turnéztam, aztán minden évben csináltam két lemezt Tátrai Band és Charlie néven. 1989-től a mai napig 38 lemezt adtam ki.
Két barátja kísérte el. Ők szintén zenészek?
Nem, ők barátok, méghozzá nagyon komoly barátok. Főorvosok és doktorok, akikkel szeretjük egymást.
Szimpatikus, hogy ők is magával jöttek.
Igen, bejelentkeztek, hogy jönnének velem, pont úgy, ahogy én is be szoktam hozzájuk jelentkezni, ha valami bajom van.
Mit csinálna, ha nem lenne zenész?
Ha most kellene újra kezdenem, bármi mást tennék, de biztos, hogy nem lennék zenész.
Amikor elkezdte, akkor mi hajtotta?
Ugyanaz, mint a Rolling Stones-t. De most más világot élünk.
Visszasírja azt az időt?
Nem én, a fiam sírja vissza! Azt mondja: „apukám én is abban az időben szeretnék muzsikálni, amikor Te muzsikáltál!” Akkor klubok voltak, és nagyobb sztárok lehettünk, mint most, mert értéke volt a jó zenének. Mára teljesen felhígult a szakma. Mindezek ellenére a fehérvári est után hazamegyek pihenni, mert holnap ismét fellépések következnek.
