Míg 1945 júliusában a magyarországi feketepiacokon egy dollár 1320 pengőt ért, addig 1946 júliusának végén már 4 600 000 quadrilliót (egy quadrillióban 24 nulla van). A pénzcsere után az emberek eldobálták az értéktelenné vált pengőt. Az 1946-os magyar pénzromlás mértéke nemcsak az első világháború utáni magyar vagy német inflációt múlta felül, hanem minden addigi és azutáni inflációt is. A világtörténelem legnagyobb mértékű inflációja a mai napig az 1946-os magyar. A hiperinfláció következtében 1946 nyarára a pengő minden pénzfunkcióját elveszítette, s gyakorlatilag kiszorult a forgalomból. Helyette aranyban, idegen valutákban, s persze mindennapi közszükségleti cikkekben számoltak el az emberek.
1945-46 fordulóján 1 mázsa első osztályú fűtőszén például 30 kg krumplinak, 1,5 kg sertés- vagy baromfihúsnak, illetve 1 liter étolajnak felelt meg. Az első világháború utáni helyzethez hasonlóan ez ismét nagyarányú feketézéshez, üzérkedéshez és batyuzáshoz vezetett. A lassan meginduló vasúti forgalom jellegzetes utasai ezekben a hónapokban a vagonok tetején szorongó s szatyraikban, zsákjaikban baromfit, tojást és egyéb élelmiszereket szállító parasztok voltak, akik azután egy-egy étkészlettel, aranyórával, szőnyeggel és jobb ruhadarabokkal megrakodva igyekeztek haza, ha portékájukon sikeresen túladtak.
Az általános áru- és élelmiszerhiányon a kormány a háború alatt bevezetett kötött terménygazdálkodás fenntartásával, sőt szigorításával igyekezett segíteni. Ez azt jelentette, hogy a különböző termények egy részének kötelező beszolgáltatása mellett, amelyért a termelők csak minimális ellentételezést kaptak, mindenféle más módon is igyekeztek elvonni a parasztok készleteit. Kenyérgabona őrletésekor például a termény negyedét, árpa- és kukoricadaráláskor pedig a termény tizedét kellett dézsmaként átadni az államnak. A levágott sertések után zsírdézsmát kellett leróni.
Az ország vérkeringésének, azaz infrastruktúrájának helyreállítása mellett a másik alapvető gazdasági feladat a pénzügyi stabilizáció megteremtése volt. Erre jelentős árualap felhalmozása után s az aratást követően 1946. augusztus 1-jén került sor. Sikerét elősegítette, hogy a szovjet jóvátételi szállítások átütemezésével a kormány mérsékelni tudta kiadásait. Ugyancsak nagy segítséget jelentett, hogy az amerikai kormány átadta Magyarországnak a Magyar Nemzeti Bank aranykészletét. Ez a menekülő nyilas kormánytól került az amerikai hadsereg kezére. Eltérően az 1924-es stabilizációtól, egyéb külföldi támogatást a kormány nem vett igénybe. A műveletet kizárólag belső erőforrásokra támaszkodva s a háború előtti bérszint igen jelentős csökkentésével hajtották végre. Átlagosan az 1938-as szint 50%-ára szállították le a fizetéseket.
A stabilizáció teljes pénzcserével, pontosabban új pénz bevezetésével járt együtt. Az új valuta neve nem pengő, nem is korona, hanem az 1892 előtt használatos forint, váltópénze pedig a fillér lett. A koalíciós idők függetlenségi retorikájához alkalmazkodva a rozsdavörös százforintosokra Kossuth Lajos, az először 1951-ben kibocsátott barna ötvenforintosokra pedig II. Rákóczi Ferenc portréja került. A kék papírhúszasokat a társadalmi forradalom szimbólumává emelkedett Dózsa György, a „zöldhasú” papírtízeseket az egyszerre szabadságharcos és társadalmi forradalmár Petőfi képmása díszítette. A 10,20 és 50 filléres váltópénzeket, valamint az egyforintosokat az ország egyetlen bőséggel rendelkezésre álló ércéből, a bauxitból kivont alumíniumból verték.
A forint értékállóságát sikerült biztosítani. A pengőtől, a koronától és az összes korábbi magyar valutától eltérően ez az értékállóság azonban csak az ország határain belül érvényesült, s a nemzetközi pénzpiac a forintot nem fogadta el konvertibilis valutaként.
Az 1948-at követő idők kommunista rendszerének tervgazdasága nem sok teret hagyott a forintnak az érvényesülésre. A sokszor a közgazdaság törvényszerűségeivel szembemenő intézkedések és ígéretek – határon megálló olajárak, stabil belföldi árak stb. – ellenére idővel lassan mégis érvényesültek a piaci törvények. Az olajárak begyűrűztek, a felvett devizahitelek terhei emelkedni kezdtek és a belföldi árak is elindultak felfelé. Mindez a készpénzforgalmat is növelte, így aztán szükségessé vált az 1946-ban kibocsátott és évtizedekig változatlan forintbankjegysor bővítése. 1970-ben megjelent az ötszáz forintos, ezt követte 1983-ban az ezerforintos, majd a 1990-es években az öt-, a tíz- és a húszezer forintos.
A rendszerváltozás után teljesen új tervezésű, 1-200 forint közötti forgalmi érméket adtak ki, a forint váltópénzét, a fillért pedig 1999-ig fokozatosan vonták ki a forgalomból. Az első bimetál érmét, a jelenleg is forgalomban lévő százforintost 1996-ban verték. Az 1 és 2 forintos érméket 2008. március 1-jén vonták ki a pénzforgalomból, mivel ezek veretése többmilliárdos költséget okozott az évek során a jegybanknak. A Magyar Nemzeti Bank 2009-ben bevezette a 200 forintos érmét, a 200 forintos bankjegyeket bevonták.
A rendszerváltozás természetesen a forint számára is más időket hozott: végre elindulhatott a piacgazdasági pénzzé válás útján. Ez azonban nem bizonyult könnyűnek, az első időkben az infláció jellemezte pályafutását. Ezen a szakemberek sem csodálkoztak, hiszen a „létező szocializmus” viszonyai között mesterségesen alacsonyan tartott árak korántsem tükrözték a valóságot, és eljött a korrekció ideje, ami legtöbbször áremelkedést jelentett. A piacgazdasági mechanizmusok kialakulása közben egy kis időre megingott a bizalom a forintban. A kilencvenes évek elején az emberek szívesebben tartották megtakarításaikat külföldi pénzben, elsősorban dollárban, német márkában. Az évtized második felétől azonban ez fokozatosan megszűnt, a forint egyre erősödött, míg végül 2001-ben teljesen konvertibilissé nyilvánították.
