Hogy van?
Köszönöm, jobban, mert egy kicsit meg voltam fázva.
Nyilván a kérdésem egy kicsit átfogóbb helyzetjelentésre vonatkozott.
Megvagyok, semmi különös, semmi extra.
Mennyire volt nehéz meghozni a döntést a hazaköltözésről?
A döntés maga nem volt az, hiszen úgy gondolom, ha egy család nem érzi maximálisan jól magát, akkor nincs értelme tovább húzni a dolgot. Ami nehezebb, az a hogyan tovább kérdése.
Mi az, ami elromlott Izlandon?
Semmi nem romlott el, viszont ha valaki nem élt külföldön, az nem tudja megérteni, miről is van szó. Az ember próbál felkészülni olyan helyzetekre, amire nem lehet, legalábbis érzelmileg semmiképp. Ez olyan, mint amikor valaki gyermeket vár. A kinti lét lehet rosszabb vagy jobb, de az, hogy nem tudok kerti partit szervezni a családtagjaimnak, nem tudok meginni egy kávét a barátaimmal, nos, az kegyetlen tud lenni. Nekem ezzel egyébként nem volt feltétlenül problémám, éltem már külföldön, mindig tudtam alkalmazkodni. A feleségem viszont kevésbé, de persze nekem is volt honvágyam.
Csollány Szilveszter – itt még Izlandon
Rengetegen mennek külföldre szerencsét próbálni, és sokan vissza is térnek záros határidőn belül. Ez lehet a fő ok?
Sokat számít, kikkel megy ki az ember, vagy ott kikkel él, barátkozik. Ugyanakkor igen, ha valakinek van egy igaz barátja, vagy olyan családtagjai, egyéb dolgai, akikhez, amikhez nagyon kötődik, annak hatalmas honvágya lesz.
Volt valami, ami nagyon hiányzott?
A házam. Az ember külföldön másként kezd el viselkedni, másként viszonyul szituációkhoz. Gondoljunk bele, sokan Angliában élnek, tíz-tizenegyen egy házban. Ha Magyarországon tennék ugyanezt, ki tudnának jönni a fizetésükből. Igaz, ők is tudják, ha hazajönnének, nem biztos, hogy azonnal munkát tudnának találni, így sokan maradnak, még ha nagyon is hiányzik nekik a család, a barátok közelsége. Azok térnek haza, akiknek honvágyuk van, vagy azok, akik átértékelték helyzetüket, megváltozott a gondolkodásuk, és elhatározzák, hogy másként élnek idehaza.
Van benne kockázat, hogy hazajött.
Az ember néha kockáztat, de nem volt még olyan helyzet az életben, amit nem tudtam volna megoldani. Biztos, hogy kevesebb nyugodt napom lesz. Izlandon egy idő után szinte már idegesítő volt a nyugalom. Milyen érdekes, hogy erre vágyik az ember, aztán ha megkapja, már nem tudja értékelni…
Azt olvashattuk, hogy hitel terheli a házát, a törlesztőrészletet pedig az olimpiai járadékból fizeti. Ez tényleg nem nyugodt szituáció.
Valóban nem. Most próbálunk rajta változtatni, hétfőn éppen Budapesten jártunk egy ügyvédnél. Szeretnénk, ha tisztességes bánásmód szerint fizetnénk a jövőben a részleteket. Mint oly sok hitelesnek, a mi szerződésünk is tele van hibákkal, szeretnénk, ha a bíróság nekünk adna igazat. Nehezíti a helyzetet, hogy nem közismert banknál vettük fel a hitelt, a banknak már csak telephelye van Magyarországon.
Mit gondol, egy négyfős család mennyiből jön ki kényelmesen itthon?
Azt gondolom, ahhoz, hogy valaki tisztességesen éljen, ne nélkülözzön és esetleg félre is tudjon tenni valamennyi pénzt kirándulásra, félmillió forintra szükség van.
A 2002-es, debreceni világbajnokságon
Fotó: MTI
Van valami, amit másként csinálna, mint ahogy tette?
Az ember idővel mindig okosabb lesz, de nem tudom pontosan, mi az, amit másként kellene csinálnom. Talán óvatosabban vettem volna fel a hitelt.
Hogyan fogadták itthon?
Vegyesen. A média részéről volt egy felfokozott érdeklődés, miután az egyik lapban megjelent a cikk a hazatérésemről. Egy csomó csatorna megkeresett, kereskedelmi tévék jöttek hozzánk. Itt, Sopronban is rendre megállítanak az emberek, és megkérdezik, minek jöttem haza.
Nem értik, bizonyára.
Nem szemrehányóan kérdezik, látom rajtuk, hogy tényleg érdekli őket a válasz. A helyzet az, hogy a feleségemen látom, hogy most boldogabb. A gyerekek iskolába és óvodába járnak, igaz, Kitti lányom szívesen visszamenne Izlandra. De hát itt vagyunk a házunkban, új honfoglalást tartottunk.
Említette a barátok faktort. Sok van belőlük? Az ember a sikerek idején hirtelen sok barátra tehet szert, aztán meg elfelejtik.
Épp Izlandon beszélgettünk a kinti magyarokkal arról, mitől is barát a barát. Egyikőjük azt mondta az, akit hetente egyszer felhívja és jót dumálnak. Szerintem azok a barátok, akik ha egy évig nem beszélünk, ugyanúgy segítenek, mintha minden nap találkoznánk. Akikkel hónapok elteltével is úgy folytatjuk a beszélgetést, mintha épp most hagytuk volna abba. Nekem nincs gondom, akik régen barátaim voltak, most is azok.
Kimenne az izlandi focisták vb-pótselejtezőjére, ha kint lenne?
Persze, miért ne. A horvátokkal játszanak majd, és ha pont kijönne a lépés, ott lennék. De azért jól fel kellene öltözni, mert, ahogy néztem, ma esett a hó Rejkjavíkban.
Ezek szerint figyeli a helyi időjárás-jelentést.
Igen, igen. (hangos kacaj hallatszik a telefonban – a szerk.) Nemsokára kell majd beszélnem egy volt kollégámmal, akinek a tanítványa megy majd versenyre.
Kint szertornaedzéseket tartott. Most mi a helyzet itthon?
Mondjuk úgy, hogy sporttal foglalkozom.
A feleségének van munkája?
Igen. Mondhatom, hogy voltunk már nehezebb helyzetben is.
Azt hallottam, hogy a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség őszi kampányában szerepet vállalt. Miért?
Jött egy felkérés az NFÜ-től, szeretnék bemutatni, hogy mire költjük el az uniós pénzeket, és leginkább hogyan. A cégek versenyképességének fejlesztésére mutatunk példákat. Szimpatikus volt a cél, mert úgy érzem, a sportban is le vagyunk maradva, és szemléletváltozásra van szükségünk. Én például a Lipóti Pékség központjában jártam, megismerhettem, hogy a cég honnan indult, hogyan tette le az alapokat és hogyan működik most. Azáltal, hogy az önálló, korszerűen gondolkodó embereket támogatjuk, elősegítjük a versenyképességet is.
Nemrég épp a sport versenyképességéről rendeztek konferenciát Budapesten. Nem valami rózsás a helyzet.
A sportba egy „valag” pénz áramlik így vagy úgy. Én azt gondolom, vannak olyan százmilliók, amik olyan területekre vagy emberekhez vándorolnak, akik nem csináltak semmit. Körül kell nézni, hogy egy-egy sportág sikeres nemzeténél az a bizonyos sportág hogyan épül fel, és ezután úgy, ahogyan a lipóti úriember, le kell tenni szépen az alapokat, és azután felépíteni a rendszert. A versenyképességet hosszú távra kell megalapozni, mert akkor az emberek is kisebb számban mennek el külföldre. A sport még mindig aranybánya, még ha nem is termel mindegyik ága pénzt az állam számára.
Egy pécsi iskolában három éve tornatermet neveztek el róla
Fotó: MTI
Nagy a vita az állam és a sport viszonyáról. Sokan azt mondják, az olimpiai bajnokoknak sem kellene egy nagyobb összeget adni az aranyérem megszerzése után, inkább az odáig vezető úton kellene korrekten támogatni őket, és a megfelelő körülményeket is meg kell teremteni. Berki Krisztián például úgy készült a vb-re, hogy hideg volt a teremben.
Azt be kell látni, hogy amikor az ember elkezd sportolni, nem a pénzért kezdi el. A tornát legalábbis én biztos, hogy nem azért kezdtem. Aztán mikor már elér egy szintet, valóban elvárható lenne, hogy megfelelően nyugodtan tudjunk készülni. Nekem egyébként épp az ellenkezőjében volt részem: Tatán, az edzőtáborban reggel 9-kor 33 fok volt a teremben, délben meg 40 fok. Amit én a magyar sportból hiányolok a versenyképesség terén, az a kiegészítő emberek jelenléte. Aki megmondja például, hogy mit egyen a versenyző a verseny napján. A masszőr, a pszichológus, a dietetikus: mind nagyon fontos a siker érdekében. Amikor lent voltunk Tatán, nem volt mellettünk orvos, nem volt mellettünk senki. Saját magamnak találtam ki, mit egyek, agykontrolloztam, hogy fejben fel tudjak készülni a versenyre. Támogatni kellene a sportolókat, és mikor abbahagyják, nem kellene elfelejteni őket.
A sport és a tanulás nem megy együtt?
Vannak sportágak, ahol nem. Mi nem az edzőnkért, és elsősorban nem is a hazánkért sportolunk, hanem saját magunkért. A sikerek után büszkék voltunk, hogy Magyarországnak szereztünk érmeket, a szurkolóknak is örömet szereztünk, de többünket elfelejtettek. Nemrég olvastam egy cikket Gera Zoltánról, akinek csak nyolc általánosa van, de vélhetően soha életében nem lesz anyagi problémája, a labdarúgás sajátossága miatt. Én 33 évesen belecsöppentem a nagybetűs életbe, és ekkor találkoztam a gyarlósággal, a buktatókkal, az irigységgel…
Ez magyar sajátosság?
Ha csak megnézem a külföldi tornasport felépítését, azt látom, hogy szinte minden országban azok a sportolók állnak a szövetség élén, akikkel én együtt versenyeztem. Elnökök, alelnökök vagy épp edzők, a sportdiplomácia képviselői. Kik is lehetnének, ha nem azok, akik maguk is benne voltak a sportágban.
Ha most érkezne egy felkérés a Tornaszövetség részéről, igent mondana?
Meg kellene nézni, milyen feladatra kérnének fel, és meg tudnék-e belőle élni. Volt, mikor felkértek, legyek a férfiszakág vezetője – ingyen. Napi három-négy óra elfoglaltsággal járt volna, mellette munkát kellett volna vállalnom, hogy megéljek. Megköszöntem a lehetőséget.
Kit tart a legígéretesebb magyar tornásznak?
Nem igazán követem a magyar tornasport helyzetét, de a békéscsabai Makra Noémi sokra viheti.
Sopron a végállomás?
A ház, mint mondtam, nekem nagyon fontos. A szomszédság megfelelő, sok a gyerek a környéken, jól érzem magam. Ha egyszer a jövőben máshol lesz munkám, ez a ház nekem akkor is megmarad. Ez az otthonom.
