Odaút
Ha az ember tömegközlekedéssel közelíti meg a stadiont és próbál nyitott füllel járni, ezer százalék, hogy rengeteg élménnyel gazdagodik.
Péntek estei a 3-2-re elveszített – politikai értelemben megnyert – Svájc elleni vb-selejtezőre az 1-es villamossal érkeztem a Bécsi út felől. Akarva akaratlanul két mellettem álló fiatalember beszélgetését hallgattam félig végig a találkozóról. Esélyt latolgattak, de nekik nem volt belépőjegyük, úgyhogy – egyikük elmondása szerint – sörözéssel egybekötve nézték végig a meccset a televízió képernyőin keresztül.
– Kikapunk.
– Jó lenne nyerni.
– Az első tíz perc nagyon fontos lesz.
– Hogy ébren tudsz-e maradni?
Hangolódás
Azt már a meccs előtti héten tudtuk, hogy rengeteg sajtós kolléga szeretne részt venni az eseményen, mégis meglepett, hogy rendkívül sok külföldi, zömében svájci újságíró látogatott ki a Groupama Arénába. (Akik feltehetően éhesek lehettek, mert egy órával a meccs kezdete előtt a kihelyezett, körülbelül hat tálca pogácsának hűlt helye volt.)
Kevesebb mint fél óra volt a kezdő sípszóig, a játékosok melegítettek, és bár a lelátók még foghíjasok voltak, a már becsekkoló nézők néma csendben ültek a lelátón. Rákérdeztem egyik jó barátomnál – aki a kapu mögött szektorban ült vagy állt -, hogy mi történik.
Ők is melegítenek.
Igazat mondott, mert amint szájába vette a bíró a sípot, zúgott mindenféle ismert rigmus és félelmetes hangulatot teremtettek a stadionban. 90 percen át.
Varázsolj nekünk valami szépet
A magyar válogatott egy jó darabig biztosan megél a kimagasló Európa-bajnoki szerepléséből. Svájc nem, pedig ugyanúgy a nyolcaddöntőben búcsúztak, mint mi, csak ott mások az elvárások. Halkan teszem hozzá, hogy ennyi honosított játékossal a keretben lehet is elvárás.
Visszatérve a gondolatmenet elejéhez, a nemzeti csapat kiváló marketinghátteret is kap, hogy az éjjel soha ne érjen véget. Csak egy rövid példa: mikor a hangosbemondó elkezdte a kezdőcsapat felolvasását,
az Európa-bajnokságon csoportgyőztes, a későbbi bajnok Portugáliának hármat vágó
válogatottról beszélt.
Szívfoci
A magyar válogatott talán egyik legjobbja a svájci Embolo volt, aki szinte az összes létező labdát eladta, ezzel elakasztva a vendégek támadásait. Mint tanult kollégám, Futó Csaba szakértett, ő szimplán schalkés.
Szalai Ádám tulajdonképpen megint úgy lett félhős, hogy a gólja előtt alig nyert fejpárbajt, sőt, a labda ívét is nehezére esett kiszámítani. Szegény Lang Ádám, a klubjában szerzett csodálatos öngólját követően rúgott egy akkora luftot, hogy a középkezdésig keresték a lábát a lelátón. Dzsudzsák Balázs, a csapatkapitány nem találta régi önmagát, szabadrúgásai a Bécsi kapuba sem fértek volna be és nem tudott pluszt hozzátenni a focinkhoz.
Összességében sok volt az apró egyéni hiba, ízekre szedhetnénk őket amit sokan valószínűleg kötelességüknek is éreznek. De a játékosok mentségére legyen mondva, hogy a címeres mez, a csak 12. játékosként emlegetett szurkolótábor és a szívük vitte őket előre.
Péntek este így történt.
A magyar focibarát, mint olyan, legyen szó klubról vagy válogatottról, az elmúlt évek sikertelenségei láttán már boldog, ha szívfocit és kombinatív játékot lát a gyepen. És erre a Storck-csapat több, mint képes.
Hazaút
Mivel érthető módon a meccs közben nem költöztem el otthonomból, ismét az 1-es villamosra szálltam, de ezúttal a Bécsi út felé. Miután megtelt a jármű, jó 6-7 perc várakozás után elindultunk hazafele.
A Népligettől a harmadik megálló a Hidegkuti Nándor Stadion, az MTK stadionja. Mikor megálltunk, megszólalt egy hang.
Figyelj már, itt meg Michelle Wild szo**gatott f*szt.
Hatalmas nevetés.
Ott voltam, amikor Észak-Írország ellen 2-1-re kikaptunk még Pintér Attila irányításával a Groupamában. És akkor is hazamentem, és akkor is káromkodtak az emberek, dühből, indulatosan.
