A SportPlusz csütörtökön megszellőztette, összességében és egyenként mekkora összeget kap az a 75 játékos, a három kapitány és a stábtagok, akik az elmúlt két éves teljesítményükkel kivívták a 2016-os Európa-bajnoki részvételt.
Még felülemelkedve a demagógián, a szélsőséges, a torz világlátású, a politikai üzenetű hozzászólásokon is az látszik, olvasóink körében hihetetlen indulatot váltott ki a téma.
Többnyire a befektetett munka és az azért járó jutalom arányosságát feszegeti a tömeg, pro és kontra. Azért ömlik a többségből a harag, mert az átlag vélemény szerint a a válogatottat mindenki mással szemben túlfizették. A teljesítményhez képest mindenképp. Még az olimpiai bajnok Berki Krisztián is sokallja, hacsak nem értelmezték félre a szavait.
Olvasgatva a hozzászólásokat Fábián István, az 1979-es nottinghami világbajnokság ezüstérmes kajakosának egyik örökbecsű anekdotája jutott eszembe. Pista a ’80-as években fogott bele a házépítésbe, de dolgos és takarékos ember lévén rendre csak egy-egy szakembert fogadott, míg ő volt a “fogd meg”.
Épp a tetőt fedték, emelgették a gerendákat, szögezték a léceket, pakolták a cserepet, az erdélyi mesterembernek meg csak emelkedett a szemöldöke föl-le látván Pista daliás alakját, a mázsás súly alatt dagadó a mellizmát és bicepszét. Az ember egy idő után óvatosan arról kezdte faggatni, miből él, miből telik az építkezésre. Pista elárulta, hogy ő bizony sportoló. Kajakozó. Nem is akármilyen.
A székely ember nagyot hallgatott, egy ideig csak a kalapács csattogott, meg az agya kattogott. Aztán csak nem bírta, kibökte, az oldalát furdaló kérdést:
“oszt mondd, mennyit kóstál egy világbajnoki arany?”
Pista meg ott fenn, a háztetőn szépen elmesélte, hogy a minisztérium egy normatív táblázat szerint jutalmazza a hazai sportsikereket. Azokban az olimpiai sportágakban, ahol évente van világbajnokság egy-egy arany 100 ezer forintot kóstál.
A tetőfedő megint csak hallgatott, és többet a nap folyamán nem hozakodott elő a témával. Ellenben hétvégén, amikor végeztek a munkával és Pista rákérdezett munkadíjra, így felelt:
“Fábián úr, én ezen a héten éppen négy világbajnoki címet nyertem önnél!”
Szóval minden relatív, minden munkának más és más a piaci értéke. A labdarúgás iránt speciel óriási a kereslet, ezért a labdarúgó “szakmunkások” jövedelme elég magas. A világklasszisoké, Messié, Cristiano Ronaldóé az eget veri, lévén ők több millió labdarúgó munkavállaló közül a legjobbak.
Éves szinten nagyjából százszorosát keresik egyes magyar válogatottak átlagjövedelmének. Azért, mert milliók nézik őket, milliók veszik a nevükkel ellátott mezt. Nevük, tudásuk bevételt termel más vállalkozásoknak, ebből részesednek ők is, ezért fizetik meg őket búsásan.
A maguk szintjén válogatott játékosaink is éppen ezt tették az elmúlt két évben. Valamennyi meccsüket telt ház előtt, jelentős közönség, televíziós jogdíj és reklámbevétel mellett játszották. Az Európa-bajnokság 24-es döntőjébe jutásért az UEFA-tól érkező juttatással együtt bő négy milliárd forint bevételt termeltek. Arról nem is szólva, jövő nyáron őket is tízmilliók fogják nézni.
Magyarországon 250 ezer fő aktív labdarúgót tartanak nyilván. Akad, aki még tanulja a szakmát, ezért ő fizet. Akadnak amatőrök, akik kedvtelésből űzik, de a krém fizetett alkalmazott. Ki-ki tudásának, piacképességének megfelelően helyezkedik el a labdarúgó-szakma fizetési ranglétráján.
Javaslom hát, ki-ki vesse egybe saját szakmája legjobbjainak, csúcsvezetőinek, a bérét, premizálását a labdarúgó-válogatottainkéval.
Hasonlítsa össze a TOP “sztárügyvéd”, “sztársebész”, bankigazgató, egyetemi rektor, menő műbútor-asztalos, legnagyobb forgalmú zöldséges, virágos, legjobb divattervező, fodrász, stb., éves jövedelmét, árbevételét a labdarúgókéval.
Megdöbbentő a végeredmény. Higgyék el, az egy szem Dzsudzsák Balázst leszámítva nem a labdarúgók állnak nyerésre.
