„Sokáig gondolkodtam azon, hogyan fejezzem ki rosszallásomat a megszállással szemben” – nyilatkozta később a sportolónő.
Az Olimpiai Charta ugyanis megtiltotta a politikai gesztusokat. Így amikor a 200 méteres síkfutás eredményhirdetésén két amerikai, Tommie Smith és John Carlos ökölbe szorított, fekete bőrkesztyűs kezét magasba tartva, mezítláb hallgatta az amerikai himnuszt, tiltakozva Martin Luther King meggyilkolása miatt, az amerikaiak azonnal kizárták őket a csapatból és hazaküldték őket az olimpiai faluból.
Nem akartam így végezni. Féltem, hogy akkor elveszik az érmet, amelyre az egész nemzetünknek szüksége volt. Ennek ellenére szerettem volna üzenetet küldeni haza, és valamiféle gesztust tenni
– tette hozzá Caslavska.
Ám abban a pillanatban, amikor felcsendültek a szovjet himnusz hangjai, megszületett fejében az ötlet.
„Ez magától jött, valahonnan a lelkem mélyéről. A himnuszuk közben elfordítottam a fejem, a földre szegeztem a tekintetem. Az egész nyugati világ megértette.”
Egy hegyi kunyhóban rejtegették
Caslavska óriási karriert futott be, 1959 és 1968 között összesen 22 nagy tornát nyert meg, szerzett hét olimpiai, négy világbajnoki és tizenegy Európa-bajnoki aranyérmet. A csehszlovák demokratizálódási mozgalom támogatása azonban a pályafutásába került. A mexikóvárosi dobogón tanúsított magatartása miatt az új rendszerben persona non grata lett. Nyugdíjba vonulásra kényszerítették, évekig megfosztották az utazáshoz, a munkához és a sporteseményeken való részvétel jogától.
Sokáig az sem volt biztos, hogy ott lehet Mexikóvárosban, ugyanis 1968 nyarán, nem sokkal a Varsói Szerződés csapatainak inváziója előtt ő is aláírta a Kétezer szó című kiáltványt, amely a demokratikus átmenet mellett és a csehszlovák kommunista párt ellen foglalt állást.
Az augusztusi megszállás azonban mindent megváltoztatott. A tornászok a sumperki edzőtáborban készültek, amikor jött a szovjet megszállás híre. Caslavská is részt vett a megszállást elutasító helyi tüntetésen.
Aztán a rádióban beszámoltak arról, hogy a Kétezer szó aláíróit az NKVD, azaz a szovjet állambiztonsági hatóság levadássza, akkor egy jeseníki hegyi kunyhóba rejtettek el.
Két hétig ott voltam, rönköket használtam gerendának, szénlapátolással erősítettem. Attól féltem, úgysem engednek el minket az olimpiára. Végül mehettünk, valószínűleg Brezsnyevnek feltűnt, hogy még jobban felerősíti a megszállást, ha hazánk hiányzik Mexikóból” – mondta.
Mielőtt elindult volna a játékokra, kijelentette, hogy minden addigi érmét odaadná a mexikói győzelemért, mert most nem magáért, hanem mindannyiukért küzdene.
1968 augusztusában szertefoszlottak a szabadabb életre vonatkozó reményeink. Tehetetlennek éreztem magam, és kétségbeesetten segíteni akartam.
Legyőzte a megszállót
Emlékei szerint az Azték Stadionban elsöprő hangulatban fogadták, ugyanakkor a szovjet tornászok nem álltak vele szóba.
„Azt mondták, ellenforradalmárok vagyunk, és ártunk nekik. Megtiltották, hogy beszéljenek velem. Így a hazámban történtekről csak a bolgár és a román nőkkel beszélgettünk, a vécében és más helyeken elmagyaráztuk nekik, mi is történt valójában nálunk.”
„Ez a legszebb emlékem. Hogy legyőztem a megszálló ellenfelet, és legalább így visszafizettem neki, hogy megalázott bennünket. Meg akartam mutatni, hogy megszállás térdre kényszerített bennünket, de nem adjuk fel. El sem tudtam képzelni, hogy nem nyerek az oroszok ellen. Ha így történik, harakirit követtem volna el.”
Talajon a szovjet Larissza Petrikkel holtversenyben végzett az élen, de a dobogón állva a szervezők elsőként a csehszlovák himnuszt játszották el.
„Úgy gondolom, a mexikóiak ezt szándékosan tették, hogy Csehszlovákiát előnyben részesítsék a nagy orosz mamuttal szemben” – mondta Caslavska, aki büszkén nézte a terem mennyezetén magasodó nemzeti zászlót.
Ezt követte a szovjet himnusz, mire Caslavska hirtelen a földre szegezte a tekintetét. Így tiltakozott némán a megszállás ellen.
Mindig egyenes maradt a gerince
A mexikóiak nem csupán az érmei miatt zárták a szívükbe, a sportolónő ugyanis Mexikóban látványos esküvő keretében férjhez ment az 1964-es olimpia 1500 méteres számában ezüstérmet nyert futóhoz, Josef Odlozilhoz.
A hírek szerint a mexikóvárosi katedrálisban tartott ceremónia közel 100 ezer embert vonzott, így végül a ceremónia után a hátsó bejáraton keresztül kellett elmenekülniük.
„A nagykövetünk azt mondta, hogy ha a mexikóiaknak van egy bálványuk, szeretetből is összetapossák, majd elmennek imádkozni a sírjához. Végül beültettek minket egy tévés autóba, különben valószínűleg rosszul sült volna el a dolog” – emlékezett vissza Caslavska edzője, Slávka Matlochov.
Prágában is rendkívüli fogadtatásban volt részük, de ahogy lecsitult az olimpiai láz, nagyon hamar észrevette, hogyan változott meg minden az országban.
„Korábban akkora volt a népszerűségem, hogy az néha zavart. De amikor nem tagadtam meg a Kétezer szót, egyből ellenforradalmár és a nemzet ellensége lettem.
Az emberek elkezdtek kerülni, és féltek beszélni velem. Sötét idők voltak, még házkutatásokat is tartottak nálam
– kesergett.
Öt évig munkát keresett, takarítóként dolgozott. A kommunisták nem engedték, hogy egy japán-amerikai koprodukció életrajzi filmet készítsen róla, megtiltották neki az utazást, folyamatosan megfigyelték. Megpróbálták meggyőzni, hogy a szintén olimpiai bajnok atléta, Emil Zátopek és a síugró Jirí Raska mintájára vonja vissza aláírását a forradalmi kiáltványról, de ezt visszautasította.
„A barátaim azt mondták nekem: «Vera, ha visszavonod, megnyugszol, körbeutazhatod a világot, utánpótlásedzőként dolgozhatsz, csodálatos életed lesz.» Azt válaszoltam nekik, ha ezt tenném, nem tudnék az emberek szemébe nézni.”
Ahogy Csehszlovákia első köztársasági elnöke, Václav Havel mondta:
Ő volt az egyetlen női sportoló, aki 1968 után valóban kiállt a kommunista rezsim ellen.
Vera Caslavskánál 2015-ben hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak, egészségi állapota egy évvel később megromlott, végül 2016. augusztus 30-án egy prágai kórházban halt meg 74 éves korában.
