– Azt kérdeztem, melyikőtök a csapatkapitány.
A gyerekek most már felismerik: a környék hentese az, akit mindenki csak Rudi bácsinak hív. Fiatal férfi, és nem úgy tűnik, mintha bármi rosszat akarna, de nem árt az óvatosság. A gyerekek néhány hónapja megfogták azt a csokoládébarna macskát, amelyik mindig Rudi bácsi üzlete körül ólálkodott, és eladták egy özvegyasszonynak.
A pénzből belépőket vettek a helyi csapat meccsére. A csínytevéseket mindig náspángolás követi. Úgy tűnik, a gyerekek mind jól emlékeznek a macskás esetre. Ahogy egy ököl összeszorul, úgy hátrálnak ők is lassacskán – de akad egy kivétel: egy vézna, kistermetű fiú. Nem lehet több nyolcévesnél. Egyszerre nyugodt és pimasz.
– Te vagy a csapatkapitány? – kérdezi a férfi.
– Én hát – feleli a gyerek, és előrelép. Hangjából büszkeség és szemtelenség cseng ki. Igazi vezéregyéniség.
– Ma délután ráérek – folytatja a hentes –, és szeretnék megnézni egy jó kis meccset. Arra kérlek titeket, hogy szervezzétek meg nekem. A győztes csapat díja egy tálca ingyen kolbász. Mit szóltok? Kapitány?
– Benne vagyunk, naná! – a fiú szája hatalmas mosolyra húzódik. Ingyen kolbász! – Mind vállaljuk, Rudi bácsi, számíthat ránk.
– Remek. Alakítsátok ki a csapatokat. Te a Sváb fia vagy, ugye?
– Igen, uram – feleli a fiú.
– Ügyes a bal lábad. Hogy hívnak?
Ferencnek, uram, ahogy az apámat is. De mindenki csak Öcsinek szólít.
(…)
Wembley Stadion, 1953. november 25.
Alig néhány másodpercig, talán háromig tart. Az idő, mintha kiszippantották volna egy szellőzőnyíláson, egyszer csak megáll. Budai passzol a jobb oldalon felbukkanó balszélsőhöz, Cziborhoz. Ő nagy műgonddal vezeti a labdát a büntetőterület széléig, felnéz, majd begurítja Puskás elé. Puskás átveszi az ötös sarkánál, de semmi területe nincs, hogy lendületet vegyen a lövéshez.
És akkor megtörténik.
Puskás megérzi, hogy egy szirénázó tűzoltóautó gyorsaságával Billy Wright, az angolok csapatkapitánya közelít felé, aki sürgősen el akarja oltani a lángokat. A magyar játékos rálép a labdára, maga felé húzza, becsapva ezzel a becsúszó Wrightot. A gól becsomagolva és felbélyegezve várja, hogy végre feladják.
A BBC riportere izgatottan kiabál:
What a lovely goal!
Ez az első alkalom, hogy a Wembley közönsége ilyen hátrahúzós cselt lát; ezidáig még nem találkoztak Puskás manőverével, amelyet hamarosan „drag back” néven ismer meg a világ. A játékos részéről azonban ez csak egy ösztönös mozdulat volt, tükörképe annak, amit tizedmásodpercek alatt hívott elő az utcai focizás emlékeiből. Gyerekkorában is mindig ehhez a kincsesbányához menekült, ha a rongylabda már annyira teleszívta magát a pocsolyák vizével, hogy nem tudott tovább gurulni a sárban.
Alig néhány másodpercig, talán háromig tart. De máris a futballtörténelem része.
(…)
A hazaút hosszú és vidám, tele különböző állomásokkal és ünneplésekkel. Párizsban az egyik munkáskerület, a Malakoff csapatával játszanak, 16:0-ra nyernek a magyarok. A francia főváros néhány napon át bölcsődalként ringatja őket álomba – jól megérdemelt pihenés annyi feszültség és erőfeszítés után. A magyar származású híres milliomos, André Kostolany tőzsdeszakértő elviszi őket a Lidóba, Párizs legjobb kabaréjába és a Folier Bergère mulatóba. Néhány óráig filmsztárnak érzik magukat.
A vonat Hegyeshalomnál, az első magyar falunál szeli át az osztrák határt. Az aprócska állomás peronján szurkolók tucatjai várják a játékosokat. Egészen Budapestről utaztak idáig, hogy elsőként rázhassanak kezet a Wembley hőseivel. Győr, Komárom, Tatabánya… a hazaút aztán kisebb zarándoklattá válik: minden egyes megállóban sokáig időznek, mert mindenki gratulálni akar.
Mindenki megállítja, megöleli, megcsókolja. Még a fák ágai is tele vannak emberekkel. Mikor Puskás megpróbál elmenekülni egy rendőrautóval, mintha megmozdulna alatta a föld, megremeg a talaj: a tömeg magasba emeli az autót.
Heteken át, bárhova is megy, elhalmozzák ajándékokkal, ölelgetik, rengeteg meghívást kap – legyen az élelmiszerbolt, rendőrőrs vagy postahivatal. Valaki persze mindig előhúz egy üveg likőrt az asztal alól, és Puskásnak muszáj koccintania vele az egészségükre. Nem is emlékszik, mikor ivott vagy evett utoljára ennyit. Az éttermekben nem engedik, hogy fizessen. Még csak végig sem mehet az utcán anélkül, hogy valaki rá ne köszönne.
A szövetség több mint nyolcezer gratuláló táviratot kap külföldről. Már nem tudják hova tenni. A Wembley-ben aratott győzelem feltette a térképre a kis Magyarországot, amely idáig csak egy volt a Szovjetunió egyszerű csatlósállamai közül. A kommunista vezetés egyrészt dicséri a játékosok hazafias helytállását, kitünteti őket, és különleges prémiumot ítél oda nekik. Másrészt az erkélyeken lobogó zászlók és a sok lelkes éljenzés gyanakvást és bizalmatlanságot ébreszt a pártban.
A brit média egy csapásra világhírűvé teszi Puskást. Mindennap rengeteg levél érkezik a lakásába. Csodálói a világ minden táján tollat ragadnak. Sokféle levelet és küldeményt kap, de így is akad egy, amely még a többinél is figyelemfelkeltőbb. Vörösesbarnás boríték, a sarkai gyűröttek. A bélyegek azt mutatják, hogy egy svéd kisvárosból érkezett. Ami igazán hihetetlen benne, az az, hogy a feladó nem adott meg semmilyen címet. De a levél még így is eljutott Puskáshoz.
Mindössze két szót tartottak fontosnak odaírni a címzetthez:
Puskás, Magyarország
Reménytelen és kövér – ugyan már!
– Az új igazolás, elnök úr. Kövér, méghozzá nem is kicsit.
Bernabéu türelmesen, szótlanul figyel, ahogy a pap hallgatja a gyónót, de arcának rezdülései elárulják, hogy mérges. Nem szereti, ha megkérdőjelezik a döntéseit, és az új igazolás – a Kövér – az ő ügye.
– Reménytelen a fickó – fakad ki Carniglia a rá jellemző, dallamos kiejtéssel. – Mégis mit vár tőlem, elnök úr, mi a csodát csináljak vele?
A fenébe is, hát hozza formába! Ugyanis ez a dolga
– zárja le a kérdést Bernabéu.
Nem sokkal messzebb, de néhány emelettel lejjebb egy férfi fut nehézkesen a nyári napsütéstől kiszikkadt füvön. Többször végigkocog a pályán; léptei olyan elcsigázottak és lomhák, mint a szénát taposó öszvéré, amely körbe-körbe jár. Mellette az erőnléti edző, aki bátorító gesztusokkal ismételgeti: „Gyerünk, gyerünk, csak még egy kört!”
Még délelőtt tíz óra sincs, a nap épphogy feltűnt a Castellana sugárút horizontján, ennek ellenére olyan erős a madridi kánikula, hogy a locsolócsövek vize is felforr. Ma is pokoli hőség várható.
Puskás Ferenc – így hívják a kiszáradt füvön szánalmasan kocogó férfit – rétegesen öltözött fel, és a különböző ruhadarabok olyan szorosan tapadnak egymásra, mint a hagymarétegek. Belülről kifelé áztatja őket az izzadság, ez a soha ki nem apadó forrás. A legkülső póló ugyanolyan lila, mint az egykor a király ellen küzdő castillai sereg öltözéke, de – ironikus módon – középen az aranyló királyi korona díszíti.
Harmincegy esztendős, két éve nincs formában, és érzi, hogy berozsdásodott, elhízott. Használhatatlan. Rengeteget kellene fogynia ahhoz, hogy legalább az árnyéka lehessen egykori önmagának. Ráadásul rövid idő alatt. Egész pontosan tizennyolc kilót hat hét alatt, ugyanis akkor kezdődik az új szezon. Ez az utolsó esélye, hogy visszatérjen az egyetlen világba, amelyben otthon érzi magát. A legutolsó.
Ha nem igaz, legalább legyen jól elmesélve!
„Nagyon furcsa éppen Budapesten beszélni Puskás Ferencről” – nyilatkozta Daniel Entrialgo, a Forbes magazin munkatársa, aki regényes formában mutatta be a legendás futballista életét a kispesti grundtól, a Wembley és a Wankdorf Stadionon át egészen a hazatérésig, majd hazaköltözésig.
„Amikor elkezdtem utánaolvasni, akkor jöttem rá, mennyire regényes életet élt. Ez adta az ötletet, hogy műfajilag ilyen, valós tényeken alapuló művet írjak róla. Ő az az ember, akinek az életén keresztül sok mindenről lehet beszélni: a futball fejlődéséről, a gazdasági aspektusokról, de egyben a történelemről és a kultúráról is.”
Entrialgo egy olasz mondást tett magáévá: Ha nem igaz, legalább legyen jól elmesélve!
„Könyveket olvastam, filmeket és dokumentumfilmeket néztem meg róla, sok hatvanas évekbeli spanyol újságcikket böngésztem át. Izgalmas volt látni, mennyivel másképp írtak róla a jelenkor játékosaként, mint később legendaként.
El tudják képzelni, hogy őt az emberek az utcán is megszólíthatták? Ez manapság Lionel Messivel vagy Cristiano Ronaldóval lehetetlen lenne.”
Szerinte Diego Maradonát leszámítva nincs még egy olyan futballista, aki ilyen fantasztikus életutat, ennyi hullámvölgyet járt volna be. Az volt a célja, hogy bemutassa, milyen ember volt, és ez a kép hogyan változott meg, miután legendává vált.
„Úgynevezett nem-fikciós regényt írtam, amely 90–95 százalékban valós eseményeken alapul. De az igaz, hogy a párbeszédek regényes formában íródtak. Ott a könyv első mondata: »Kövér, elnök úr. Nem is kicsit.« Arra nincs bizonyíték, hogy ez így elhangzott, de van történelmi alapja.”
A könyvet még nőismerősei is érdekesnek, szórakoztatónak találták, elsősorban azért, mert Puskás pályafutásán túl a mögötte meghúzódó személyes történet is érdekes.
Hosszasan gondolkodtam, hogy a könyvnek a Road movie címet adom, mégiscsak egy hosszú útról szól. De ha már filmes hasonlatnál tartunk, lehetett volna western is. Az egyik város legnagyobb pisztolyhőse nem a legtökéletesebb állapotban egy másik városba kerül, de ott is magára talál és a legjobb lesz.
Daniel Entrialgo: Puskás – Második élet
G-ADAM STÚDIÓ KÖNYV- ÉS LAPKIADÓ KFT, 2021
