Belföld

A világbajnok, akivel sem a nácik, sem a terroristák nem bírtak

Túlélte a koncentrációs tábort, majd izraeli olimpikonként az 1972-es müncheni terrortámadást is. Zuhant a házukra bomba, harcolt négy háborúban, meggyógyult a rákból: nem véletlenül nevezik Shaul Ladanyt a legnagyobb túlélőnek. A világbajnok gyalogló minden születésnapján annyit gyalogol, ahány éves: ez idén 83 kilométert jelentett. Budapestre a Maccabi Játékok miatt jött, amit korábban többször megnyert, most egy félmaratonnal vezetett le.

– Jó napot! Májusban voltam itt utoljára.

– Igen? – kérdezi gyanakodva az ajtót nyitó fiatal nő. Teljes testével az ajtóhoz simul, mintha tartana az idegentől, aki váratlanul becsöngetett hozzá.

– 1944 májusában – fejezi be a férfi, és nemcsak a hangja, hanem a teljes teste is remeg – Esetleg bemehetek? Megvan még az üvegajtó? Véletlenül betörtem, és elvágta a kezem – mutatja a foltos, ráncos kezét.

A nő nézi az öreget, már érti. Szinte bocsánatkérően suttogja a lépcsőházi félhomályban: „Nincs már meg. Három éve teljesen fel lett újítva a lakás. De persze, jöjjön be, csak csendben, mert alszik a gyerek.”

Bemegyünk a lakásba a 83 éves Shaul Ladanyval, akit 1944 májusában innen hurcoltak el a pesti gettóba, majd a bergen-belseni koncentrációs táborba.

Kisfiú a bombázásban

1941. április 2-án nem ünnepelhette felhőtlenül a délvidéki zsidó Ladany család Shaul fiuk ötödik születésnapját. A kétszintes belgrádi villában a nagyszülők és az édesanya ott lehettek, de az apa éppen pontonhidat épített tartalékos tisztként Albániában, amit akkor használtak volna a jugoszlávok, ha az olaszok támadnak.

Azonban négy nappal később a németek és a magyar honvédség annektálta váratlanul a Délvidéket, a hadmozdulatot a légierő is támogatta.

Minden rázkódott. Nagy robaj volt, hatalmas zaj. Nem lehetett semmit látni a levegőben szálló portól. Azért menekültem meg, mert a nagyanyám rám feküdt a teljes testével, hogy megvédjen

– így emlékszik vissza Shaul a Ladany-villát ért bombatalálatra, amit a pincében éltek túl. A ház szinte teljesen elpusztult, de az alagsori mosókonyhába elbújó család néhány horzsolással megúszta.

Fotó: Marjai János /24.hu

Az apa katonaruháját parasztoktól vásárolt civil ruhára váltotta, a lovát halálba hajtva, majd gyalog és vonaton közelített Belgrád felé. Tíz napba telt, amíg megérkezett, ekkor már gótbetűs plakátok voltak kiragasztva városszerte. Minden zsidónak jelentkeznie kell itt és itt, ekkor és ekkor. Azokat a zsidókat lelőjük, akik nem jelentkeznek önként – „szimplán és világosan” ennyi volt csak rajtuk, mondja Shaul, aki ezt azért tudja, mert a szobájában lóg a plakátból egy eredeti példány bekeretezve. Világos volt, hogy menekülniük kell.

A háború után hallották, hogy azokat gázosították el először Európában, akik teljesítették a parancsot. A későbbi nagyüzemi emberirtáshoz képest amatőr módszerrel egy teherautó rakterébe zárták a zsidókat, és kipufogógázzal ölték meg őket.

„Büdös zsidó!” – és repült a lócitrom

Először Szabadkára mentek, ahol az I. világháború előtt MÁV-állomásfőnök volt a nagyapa. A nagy, bajszos férfi büszkén jelentette a magyar katonáknak, akik védték a Magyarországhoz visszacsatolt rész határát:

A Ladány család visszatér a hazába!

A katonák pedig átengedték a családot, akiket magyar menekülteknek gondoltak. A szabadkai csendőrséggel már nem volt ilyen szerencséjük: a visszatérő állomásfőnököt felismerték, és rosszakarói feljelentése után lecsukták.

A nagyapát régi barátok közbenjárásával kiengedték, majd hamarosan továbbállt a család Budapestre, hátha ott nagyobb biztonságban lesznek. A gyógyszergyáros család nagy vagyont hagyott maga mögött Jugoszláviában, de pénzt és szaktudásukat is menekítettek magukkal. Az apa a Chinoin gyógyszergyárnál vezető beosztásba került zsidó származása ellenére, jól keresett, úgyhogy hamarosan beköltözhettek a Szilágyi Erzsébet fasorra, abba a polgári lakásba, ahová most 75 év után tért vissza Shaul.

Először rosszul emlékezett a házszámra, aztán kiderült, hogy pont tíz számot tévedett. Olyan sebességgel száguldott, hogy alig lehetett lépést tartani vele: „Emlékszem erre a kis aszfaltozott útra, a szelídgesztenyefákra”, mutogatott izgatottan, és egyszer csak ott állt a ház előtt.

Fotó: Marjai János /24.hu

A lakásban törve beszélt magyarra váltva megrendülten magyarázta a most ott lakónak, hogy mi hol volt, mi nem változott, és mennyi minden igen. Nem sokáig maradtunk. „Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm!” – ennyit mond csak Shaul a nőnek, majd sietve távozik, túl sok az emlék. Nem sikerült eléggé csendben maradni, az álmából felkeltett kislány nézi az ajtóból riadtan az eseményeket. Nem sokkal fiatalabb, mint Shaul a negyvenes évek közepén volt.

„Itt állt meg velem a mentő, mert skarlátos voltam. Monorról, rokonoktól kellett gyorsan hazahozni, mert nagyon belázasodtam” – mutat egy helyre már az utcán Shaul. Minden története olyan ekkoriból, mint egy lázálmos kisgyereké, pedig nem volt végig beteg. Érthetetlen dolgok vették körbe, nem találta az összefüggéseket, csak azt tudta, hogy nagyon fél a világtól.

Azt üvöltötték a gyerekek, hogy »Büdös zsidó!«, és megdobáltak lócitrommal

– ez maradt meg neki a legélesebben. Ekkor már nem volt messze a ’44 márciusi német megszállás.

„Szappant csináltak a nagyszüleimből”

Shaul apja elintézte, hogy a fiút elbújtassák a szaléziak budapesti rendházában.

Még a koncentrációs táborban sem ért olyan traumatikus élmény, mint ott. Folyamatosan rettegtem, hogy kiderül, hogy zsidó vagyok, és akkor nagy baj lesz.

Shaul csak azt értette, hogy zsidónak lenni valami tiltott dolog, ő viszont nem tud más lenni, ezért titkolóznia kell. Olyan apróságokra is figyelt, hogy ne pisiljen más fiúk mellett, a vasárnapi miséken pedig utánozta a többieket, mintha tudná, mit kell csinálni.

Két és fél hetet bujkált ott a nyolcéves fiú, aztán az édesanya elérte az apánál, hogy velük legyen a gyerek. „Ha hullanak a bombák, haljunk meg együtt” – érvelt Shaul szerint az édesanyja. De a bombák helyett más formában érkezett a baj. Két német tiszt jött fegyveresekkel. „Mutogatni kezdtek a bútorokra: ez marad, ez marad, ez is” – végignézte a család, ahogy felmérik a vagyonukat, aztán elszállították őket a gettóba.

Fotó: Marjai János /24.hu

Egy gangos ház belső udvara, egy lakás szobánként több családdal: „Talán túl fájdalmasak az emlékek, de másra nem emlékszem” – mondja Shaul, és nem is szeretne többet beszélni a gettóról. Ahogy a bergen-belseni táborról sem.

Az éhségre emlékszem és a véget nem érő ácsorgásra az Appellplatzon

– zárja rövidre a kérdéseket. Szinte mentegeti Bergen-Belsent, hogy az nem volt haláltábor, mint például Auschwitz-Birkenau. Itt nem semmisítették meg a nácik a rabokat,  „csak éhségbe és betegségekbe” haltak bele.

A nagyszüleim nem jöttek vissza. Szappant csináltak belőlük

– merthogy az anyai nagyszülők Auschwitzba kerültek, Shaulékat viszont megváltották 1944 decemberében, és a Kasztner-vonattal Svájcba menekítették őket más vagyonos és befolyásos zsidókkal együtt.

A háborús veteránt nem kapták el a terroristák

1948-ban rögtön a frissen alapított Izraelbe költözött a cionista család, mert azt gondolták, a zsidók csak saját államukban lehetnek biztonságban. Shaul az ötvenes években kezdett futni, de nem ment neki úgy, ahogy szerette volna, ezért a hatvanas évekre gyaloglásra váltott. Furán néztek rá: „A zsidók nem futnak” – mondták a szülei is, ő mégis komolyan edzett.

Fotó: Marjai János /24.hu

Ezzel párhuzamosan mérnökdiplomát, majd 1968-ban az amerikai Columbia Egyetemen gazdasági doktori fokozatot szerzett. Könyvek és tudományos cikkek tucatjait írta, egyetemi oktató lett Izraelben, ma a negevi Ben Gurion Egyetem professzor emeritusa. Azonban az Izraelbe költözés és a nyugodt öregkor között még történt néhány dolog.

Shaul a gyaloglásban egyre sikeresebbé vált, 1972 elején 7 óra 44 perc 47 másodperc alatt gyalogolta le az 50 mérföldet, ez a mai napig világcsúcs.

Már 1968-ban is indult az olimpián: akkor egy olyan mezben, amire maga írta fel filctollal, hogy Izrael, az izzadtsága aztán gyorsan egy fekete pacává mosta össze a betűket. Edzője nem volt, a felesége volt a segítője, aki nem mindig ért oda a frissítőpontokhoz a vízzel, de mindezek ellenére 24. lett 50 kilométeren Mexikóvárosban. Ezek után nem volt kérdés, hogy az 1972-es müncheni olimpián is helye lesz az izraeli csapatban.

Ladany úgy érkezett Münchenbe, mint 36 évvel korábban Jesse Owens Berlinbe. Ahogy akkor Adolf Hitlernek a fekete atléta, úgy akarta zsidóként megmutatni a németeknek, hogy mire képes egy lenézett sportoló az árjákkal szemben. 19. helyen végzett, de München nem erről lett emlékezetes számára.

Szeptember 5-én palesztin terroristák törtek rá az olimpia falura, és elfoglalták azokat az apartmanokat, ahol az izraeli sportolók aludtak. A Fekete Szeptember tagjai összesen 11 izraelit és egy nyugat-német rendőrt öltek meg.

Hogy a terroristák nem végeztek több emberrel, az Shaul Ladany bátorságán is múlott.

„Kinéztem a folyosóra, és láttam, hogy egy fegyveres áll a saroknál. Egyből háborús szituációban éreztem magam” – emlékszik vissza Ladany, aki már több háborús helyzeten is túl volt. Az 1967-es hatnapos háborúba egyenesen az USA-ból érkezett, behívó nélkül, egy áruszállító repülőre felkéredzkedve, mert a polgári közlekedés már szünetelt. „Meg akartam védeni Izraelt” – indokolta Ladany, aki az egyik nap még a Columbián volt, két nappal később már egy gépfegyverrel a vállán menetelt a sivatagban a Sínai-félszigeten. Háromszor ragadott még fegyvert Izraelért.

Vissza Münchenbe: Ladany kimászott az ablakon, és keresztülvágott a ház előtti nyílt terepen, a fegyveresek nem lőttek rá, nem gondolták, hogy menekül. Bedörömbölt az amerikaiakhoz, akik riasztották a hatóságokat, tehát ha Ladany nincs, más nem jelzi a veszélyt még jó ideig.

Hazafutás

Ladany dühös volt, amiért a terrortámadás után az izraeli küldöttség hazautazott, szerinte ezzel a terroristák győztek. Neki is mondták, hogy ne versenyezzen egy ideig, de ő két hónappal később elutazott a luganói világbajnokságra, és 9 óra 31 perc alatt teljesített 100 kilométert, amivel világbajnok lett.

A világbajnok gyalogló mára természetesen visszavonult, de a sportot nem adta fel. A 71. születésnapján kitalálta, hogy minden születésnapján sétál annyi kilométert, ahány éves. Ezt rögtön az első évben megszegte, mert véletlenül 75 kilométert gyalogolt.

Fotó: Ivándi- Szabó Balázs /24.hu

Azóta viszont pontosabb, idén áprilisban is letudta a maga 83 kilométerét a Negev-sivatagban, attól függetlenül, hogy már a rákon is túl van. És most a budapesti Maccabi Játékokra is eljött, hogy teljesítsen egy félmaratont. Öt aranyat nyert korábban a zsidó sportolók világversenyén, de ez a 21 budapesti kilométer 83 évesen fontosabb lehet neki, mint azok az érmek. Mert abban az országban bizonyít, ahol gyerekként gettóba zárták, majd ahonnan a halál torkába küldték.

Kiemelt kép: Marjai János /24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.