47 éves korában elhunyt Benedek Tibor, aki az egyetemes vízilabda történetének egyik legkiemelkedőbb játékosa volt, majd aktív pályafutása után edzőként is bebizonyította, hogy mindent tud a sportágról: a válogatottat világbajnoki aranyéremig vezette, az UVSE-nél pedig fiatal játékosokból épített ütőképes csapatot. Halálhíre megrázta a sportvilágot, az egyik legnagyobb riválisa, a korábbi jugoszláv és szerb válogatott Aleksandar Sapic Facebook-bejegyzésben emlékezett meg róla, az írást egyben közöljük.
„Az elmúlt évek egyik legszomorúbb hírét kaptam: minden idők egyik legjobb vízilabdázója, Benedek Tibor meghalt. Nem is tudom, hol kezdjem el, de el kell, és ez nehéz számomra, mert nem tudom magamnak megbocsátani, hogy soha nem mondtam el neki azt, amit most fogok.
Tibor ellen 15 évig játszottam. Balkezes volt, mindig velem szemben állt, több ezer közvetlen összecsapásunk volt egymással. Nem csak a válogatottban, klubjainkban is találkoztunk. Ez köztudott, semmi új nincs benne, amit viszont senki sem tud, azt most elmondom.
Tibor volt az egyetlen vízilabdázó, akit csodáltam, akit szerettem és tiszteltem, és aki a legnagyobb hatással volt arra a fanatikus, spártai játékstílusra, ami jellemezte a karrieremet.
Hat évvel volt idősebb nálam, amikor 14 voltam, már világklasszis volt. Onnantól kezdve intenzíven követtem, figyeltem, amikor és ahol csak lehetett. A Becejben együtt játszottam Vincze Balázzsal, a magyar válogatott akkori csapatkapitányával, aki Tibor legjobb barátja volt, és akivel sokáig játszottak együtt az Újpesti Dózsában, valamint a nemzeti csapatban. Minden héten megkértem, hogy hozzon felvételeket a mérkőzéseikről azzal az indokkal, hogy nagyon szeretem a magyar vízilabdát.
Abban az időszakban több mint 400 meccsüket láttam, minden létező sorozatból, válogatott és klubszinten egyaránt. Lenyűgözött a kitartása, a munkája, az energiája, a fegyelme, az ereje és az, amilyen könnyedén játszotta ezt a sportot.
Később, amikor elkezdtem ellene játszani, mindig is össze akartam vele csapni, vágytam rá, hogy megmutassam, készen állok… Sokszor voltam túl kemény, néha át is léptem bizonyos határokat, de ez azért volt, hogy magamnak és neki is bebizonyítsam, lehetek én is ilyen jó.
Lenyűgöző személyiség volt, sosem reagált az én durvaságomra hasonlóan, mindig lenyugtatott, én pedig szégyelltem magam, hogy átlépem a határokat… Keményen játszott, de sosem szegte meg a fair playt. Mindig nyugodt, udvarias, kulturált volt, minél jobban megismertem, annál jobban felnéztem rá sportolóként és emberként is.
Sosem álltunk közel egymáshoz, mert nem játszottunk együtt, ezért is jelentett nekem problémát, hogy előhozakodjak mindezzel, pedig akartam. Kicsit zavarban voltam és ezt sosem bocsátom meg magamnak.
Elment az ember, akit különösen szerettem, pedig sosem beszéltünk sokat. Olyan ember távozott, aki egyike a sportágunk legnagyobbjainak, aki fáradhatatlan volt és sosem volt felkészületlen. Aki miatt olyan játékos lettem, amilyen, és szerencsétlenség, de ő ezt sohasem tudta meg, mert nem vettem a bátorságot, hogy elmondjam neki.
Akartam… és majdnem sikerült, amikor három éve játszottunk egy gálameccset Budapesten… emlékeztem a régi csatáinkra, mindenre… és akkor el akartam neki mondani, de megint feladtam… és azóta sem tudom, miért.
Tibor, sosem fogod megtudni, mennyit jelentettél nekem, mint sportoló és mint ember. Sosem fogom elfelejteni, mi voltál te a mi világunkban. A nyom, amit a vízilabda világán hagytál, sosem merül feledésbe, a következő generációk is emlékezni fognak rá.
Barátom, nyugodj békében. Ez az utolsó, amit tehetek, megmutatni mindenkinek, amit éveken át rejtegettem, hogy te voltál az egyetlen a vízilabdavilágban, az életemben, akire igazán felnéztem, aki motivált abban, hogy olyanná váljak, aki most vagyok.
A fénykép, amit posztoltam, kint van az emlékszobám falán, ami az egyik legfontosabb hely az életemben, mert neked helyed van a szívemben.
Nyugodj békében, nagy ember.”
Kiemelt kép: Aleksandar Sapic/Facebook
