A magyar válogatott leépülése tovább tart. A 2016-os Európa-bajnokságon a 12. hely jelentette az eddigi mélypontot a kontinensviadalokon elért helyezések tekintetében, a vb-részvételek legrosszabbja pedig a legutóbbi 2015-ös volt a 11. pozícióval.
Messze már a 2003-as és 2005-ös világbajnokság, amikor egymás után kétszer is dobogóra állhattunk.
Az okok egyszerűek:
- Amíg a világ nagy része fejlődött, mi nem.
- Az élcsapatok játékosai gyorsabbak – nem elsősorban mozgásban, hanem gondolkodásban – képesek elől és hátul is stabil teljesítményt nyújtani, míg nálunk a jól támadók nagy része lyukat jelent a védelemben, a védekezésben magas színvonalon produkálók hátránynak bizonyulnak az ellenfél kapujánál.
- A hazai utánpótlás versenyeken jó ideje – pontosan mindkét rendszer megtanulásának elősegítésére – tilos a támadás és védekezés közti csere, de egyelőre még nincs eredménye.
- Ott tartunk, hogy a magas játékintelligenciájával minden területen bevethető Szucsánszki Zitát a kapitánynak még úgy is be kellett cserélnie a torna döntő szakszára, hogy vállsérülése után még lőni sem tud.
- A magyar csapatban nincsen egyetlen világklasszis sem. Az utolsó ilyen, Görbicz Anita az esemény után jelentette be visszavonulását a válogatottól. Négyszer választották be világbajnokságok All Star-csapatába.
A mostani világbajnokságon sokan erényként, és a csapat egységének jeleként értékelték, hogy megoszlottak a gólok a csapattagok között. A legtöbbet Kovacsics Anikó szerezet, 23-at, de összesen kilencen termeltek tíznél többet. E mögött a kiegyensúlyozottság mögött a jól elosztott támadásbefejezéseken kívül az igazi klasszis hiánya is megbújik. A nyolc közé jutott csapatok mindegyikénél akad, vagy inkább akadnak, olyan húzó játékosok, akikre az ellenfélnek az elejétől kezdve jobban kell figyelnie, de ha megteszi, a többieknek jut esély és nagyobb tér. Nálunk ezt a státuszt ezúttal senki nem vívta ki magának. Mire a verseny véget ér, a legjobb magyar góllövő akár az első ötvenből is kicsúszhat.
Görbicz visszavonulása után az eddig fixen megválaszoltnak tekintett irányító kérdés is fogóssá válhat. A megbízható Szucsánszki gyermekvállalást fontolgat, Kovacsics pedig egymaga – bármennyire is húzó embere volt a mostani csapatnak – kevés lehet. Mögötte viszont csupa fenyegető kampóként meredő kérdőjel sorakozik, főleg azok után, hogy Tóth Gabi ezen az eseményen hatalmasat betlizett.
A dán szövetségi kapitány világbajnokság előtt és alatt adott nyilatkozataiból kitetszik, nem ehhez szokott. A játékosok olykor képtelenek az edzésen gyakoroltak végrehajtására éles helyzetben, táplálkozásuk és életmódjuk eltér az északon elfogadottaktól.
Ráadásul a 2000-es évek elejének magyar játékosállományával összehasonlítani sem érdemes a mostanit. A legszembeötlőbb – és mindennek az alfája és omegája –, hogy az akkori világklasszis beállók mai utódai a helyükről kilenc (igen, 9) gólt szereztek a hat mérkőzésen összesen. A nagy és mindig megbízható átlövő hiánya is jól érzékelhető. Radulovics, Farkas Ági, Tóth Tímea és a többiek mai megfelelői közül senki nem lőtt 15-nél több gólt.
Elhallgatva a szakértőket, közmegegyezés övezi a válogatott szélsőjátékának jeles osztályzatát. A 65 százalékos hatékonysággal elért 42 szélső gól valóban kiemelkedő. A szélső játék fejlődésében nyilvánvaló a szerepe az északi kézilabda-kultúrát képviselő szövetségi kapitánynak. A pálya és az ellenfél védekezésének kiszélesítésének szándékával arrafelé irányelv a sarokemberek arányosan sűrű foglalkoztatása. Csak a szerbek lőttek jobb százalékkal, és csak a japánok vették be többször a sarokból az ellenfél kapuját.
Ez utóbbi mindenképpen elgondolkodtató adat; a japán együttes ugyanis alkati sajátosságok (az ellenfelek mindegyikénél átlagban 6-10 centivel alacsonyabb) miatt kénytelen stratégiai alapvetésként a szélső befejezéseket erőltetni. Lehet, hogy csak részben akaratunk, és inkább tehetetlenségünk okán szerepelnek ekkora számok Bódi és Schatzl neve mellett? A reményekre jelenleg biztosan nem mondható, hogy elfújta a szél.
Kim Rasmussen prioritásként kezeli a védekezés felépítését. Ebben sem állunk igazán jól. A 16 között pályára engedett csapatok közül csak a csehek és a szlovénok kaptak több gólt nálunk. A rendszer nyikorgását még jobban érzékelteti, hogy a mieinket büntették a legtöbbször a játékvezetők, meccsenkénti átlagban ötször, ami tízpercnyi emberhátrányt jelent.
Akad-e olyan, aki a következő évi Európa-bajnoksággal megkezdődő olimpiai kvalifikációs küzdelmek alatt érdemi változást jelenthet a játékoskeretben?
Azon a 17 játékoson kívül, akiket a vb-n magyar mezben láthattunk, további 11 szerepelt a bővebb válogatottban. Közülük Tomori Zsuzsannáról mindenki tudja, hogy egészségesen egy egész csapat képét is megváltoztathatja a beszállása. Támadásban és védekezésben is vezér lehetne, akár rá is épülhetne a csapat, nem hiába nem akart róla az utolsó pillanatig lemondani Rasmussen. A helyzet azonban az, hogy Tomori évek óta többet sérült, mint meccsre kész, és már a kora alapján is kifele megy a sportágból. Ha újjászületne javulnának az esélyeink.
A többi otthon hagyott játékos szélső vagy többször kipróbált játékos, esetleg olyan fiatal, aki felnőtt NB1-es együttesében jelenleg még marginális szereplő, a nemzetközi kupákban pedig még kevesebbet tett le az asztalra.
Úgy egyáltalán, a fiatalok segíthetnének. Háfra Noémi esete ezt igazolni látszik. Az alig 19 éves átlövő bátorságával és rámenősségével színt vitt a magyar együttes játékába. Esetében az a kérdés, hogy a következő világversenyen, amikor az ellenfelek már készülhetnek rá, hogyan reagál majd. Várni a fiatalok bevetésével nincs mire. Többnyire elmondható, hogy a világklasszis, az már a tinikorból éppen kilépve is az. Görbicz 20 évesen 2003-ban már a világbajnoki ezüstérmes válogatott húzóembere és a torna legjobb irányítója volt. Egy mostani példa is kézenfekvő: a legjobb nyolc közé jutásig a 21 éves cseh Jerabkova szerezte a legtöbb akciógólt a világbajnokságon.
A mi nagy reménységünk, Hornyák Bernadett 2016-ban az ifjúsági világbajnokság legjobb gólszerzője volt, de a húszhoz közeledve még alig rendelkezik első osztályú tapasztalattal. A világ alighanem legdrágább kézilabdás-keltetője, a Nemzeti Kézilabda Akadémia egyelőre nem reptette tele a világot fiókáival.
Az olimpiai kvalifikáció szokásos rendszerét alapul véve a házigazda Japán mellett egy másik ázsiai, egy afrikai és egy pán-amerikai csapat biztosan szerepel majd, az összes többi számára pedig marad nyolc hely. A vb mostani legjobb nyolc csapata erre pályázik, ahogy a velünk egy szakaszban kieső Románia, Spanyolország és Szerbia is.
Ennek a problémahalmaznak a megoldására Kim Rasmussen erőfeszítései önmagukban nem lesznek elegendőek. Az egyéni képességek ellensúlyozásáért mégis ő tehet a legtöbbet egy tökéletes gépezet felépítésével. Most már biztosan ismeri a problémák javát.
Vajon vigasztalja, hogy a negyeddöntőben érdekelt válogatottak játékosai közül 19 Magyarországon keresi a kenyerét?
Kiemelt kép: Lukasz Laskowski/PressFocus/MB Media/Getty Images
