Kellemetlen előzmények után kezdi meg a világbajnokságot a magyar női kézilabda-válogatott. Rasmussen szövetségi kapitány végül csak tartalékként számíthat két a támadást és védekezést csere nélkül és magas szinten megoldani képes játékosra, Tomori Zsuzsára és Szucsánszki Zitára – még egyikük sem szász százalékos a sérülése után.
Ha végül pályára is lépnek majd, a hosszú kihagyás miatt nem lehetnek velük szemben komoly elvárásaink. Hiányuk, különösen Tomorié, nehezen áthidalható szerkezeti problémákat okoz, és szűkíti a variációs lehetőségeket.
A magyar kézilabda az előző két hétben két fájdalmas ütéskombinációt viselt el tehetetlen homokzsákként. Az egyiknek nincs sok köze a magyar lányok pirospozsgás orcájához, de mégis a világesemény előtti hangulatot befolyásoló tényezők közé tartozik, így említésre érdemes.
Az előző hétvége a magyar férfi kézilabda történetének első olyan nemzetközi szombat-vasárnapja volt, amelyen ötből öt együttes is vesztesen hagyta el a pályát. Ehhez persze el kellett érni, hogy egyáltalán ennyien indulhassanak. A nemzetközi kupaindulás rekordjának nyári pezsgőpukkanása talán még visszhangzik, ám a szénsav már elillant a nedűből.
És akkor a nők
Az érdi, a dunaújvárosi, a debreceni és a váci nők bukása az EHF-kupa selejtezőben már szorosabb viszonyban van a most előttünk álló világbajnokság történéseivel.
A magyar női kézilabda NB I-et sokan emlegetik a világ legerősebb bajnokságaként. Ami az anyagiakat illeti, ez alighanem így is van. Csak a Szerencsejáték Zrt.-vel kötött szerződés értelmében az átlagos német Bundesliga-csapatok költségvetésének sokszorosát szórják szét állami keretből az első osztályban. A magyar női kézilabda bajnokság vonzereje csak az északi sarkéval hasonlítható össze, a játékosok kereseti-iránytűjének piros mutatója felénk jelez.
Még a 8. helyezett Kisvárda együttesében is világbajnok szélső játszik, aki két BL-győztes klub, majd francia csapatok után gondolta számítását Kelet-Magyarországon – a közismerten ellenállhatatlan életszínvonal régiójában – megtalálni. A város csapatának anyagi bájairól egyébként nemzetközi szinten is regéket mesélnek.
De ez csak egy példa. A bajnoki utolsó, Békéscsaba is soraiban tudhat világbajnoki résztvevő válogatott bővebb keretében szereplő játékost. És ez alighanem mérvadó.
A németországi vb előzetes nevezési listáinak tanulmányozása amúgy is alkalmas következtetések levonására. Mi több, megerősít minket abban, hogy nálunk érdemes kézilabdázni.
- A világbajnoki résztvevők számításba vett játékosai közül nálunk keresik a kenyerüket a legtöbben, hatvanan (!).
- Ezek közül 33 – azaz több mint egy teljes keretnyi – sportoló légiósként.
- A második helyen a francia bajnokság áll 58 világbajnoki kézilabdázóval és 39 külföldivel, amelyből azonban kilenc kameruni és tunéziai, nem megélhetési alapon vakszolja össze magát pont Franciahonban.
- A dán Damenhandbolligaen és a német Bundesliga képviselteti magát még számottevő, 53-53 fővel, a többiek viszont jócskán lemaradtak.
Mi fizetjük a fél világot, még sincs eredmény
Akkor miért lehet az, hogy a Győr és az FTC mögött tülekedők képtelenek nemzetközi eredmények elérésére? A válasz kétféle lehet. A gyenge szakmai munka, vagy a hazai játékosok rontják le az anyagi javak növelte esélyeket. Esetleg mindkettő.
A bajnokságot elárasztó külföldiekkel kapcsolatban két álláspont létezik. Az egyik szerint a színvonal emelkedése a magyar játékosoknak is jót tesz, a másik azt hangsúlyozza, hogy a klasszis légiósok elveszik a teher elviselésének gyakorlatát a háttérbe szoruló hazaiak elől, ami a játékosok fejlődésében okoz károkat, végső soron pedig a válogatottnak árt.
A számok arra utalnak, hogy a külföldiekkel muszklisított hazai bajnokság szinte akadálya a válogatott sikernek. Az előző időszak nagy tornáinak (vb, Eb, olimpia) döntőseinek jelentős része anyagilag cseppet sem eleresztett, kevés légióst vonzó bajnokságot működtet. Norvégiában 4, Oroszországban 5, Spanyolországban 12 (csak argentin és paraguayi), Montenegróban 2, Svédországban 2, Hollandiában 0 olyan női kézilabdázó találta meg a megélhetését, aki más nemzet színeiben bekerült volna országa világbajnoki keretébe.
Egy másik aspektus is elgondolkodtató. A magyar válogatott 28 fős bő keretében egyetlen játékos küzd hétről-hétre külföldiként a helyéért, Planéta Szimonetta, aki az utazó keretbe már nem került be. Ez a szám gyakorlatilag mindig nagyobb volt. Huszonheten kényelmes hazai körülmények között dolgoznak.
Csak Kína és Angola előz meg minket ezen a téren, de ők nem elsősorban az anyagi erőforrások – inkább a befele fordulás – miatt.
A hollandoknál mindössze egy 18 éves kislány akad a nevezésre méltó hölgyek között, aki otthon pattogtatja a labdát. A norvégok, szerbek, svédek majd mindegyike feladta az otthon melegét. Persze nem lehet egyenlőségjelet tenni a légiósélet és a döntő helyzetekben hozott jó döntések közé, de lehet összefüggés.
Most a klubjában már régen nem első számú Görbicz Anitának kell vállán hordoznia a felelősséget, a keretben pedig sok az olyan kézilabdázó, akire nagyobb súly kerül, mint a hétköznapokban.
A rendszer működőképességét kérdőjelezi meg, a magyar klubcsapatok búcsúja, és teheti egyértelművé a választ a magyar szempontból szombaton, Norvégia ellen kezdődő világbajnokság.
