Miklós Edit borzalmasan nagyot esett még január 15-én, a zauchensee-i lesikló Világkupa-versenyen. Akkorát, hogy mind a két térdét műteni kellett. A jobb járt rosszabbul, ott keresztszalag-szakadást, porcsérülést és ahol a szalag tapadt, törést diagnosztizáltak nála.
Kicsit több, mint két hónappal később Miklós Edit már autóval érkezett az egyik újlipótvárosi kávézóba: mankó nélkül szállt ki, és saját lábán sétált be az ajtón arra a szűkkörű sajtóbeszélgetésre, amelyet a szövetség pont azért kezdeményezett, hogy ne csak a lesiklónő és ők higgyenek abban, lesz még ebből olimpia 2018-ban.
A pozitív belépő ellenére a sportolónőnek saját bevallása szerint is felfordult az élete.
Eleinte nemhogy autó vezetni, de még kávét készíteni sem tudtam. Most már elmondhatom nincs fájdalmam. A jobb lábam 70 százalékos állapotban van, a bal 80-85. Már a baleset után a mentőhelikopterben tudtam, nincs min keseregni, van ilyen. Ezért az egészet egyfajta szükségszerű kényszerpihenőként fogom fel. Tíz éve nem volt ilyen komoly sérülésem, márpedig ez megterhelő sport. Télen, hideg környezetben, kimagasló stresszhelyzetben végzett fizikai munkát végzek, úgyhogy ez egy olyan pihenő, amire biztosan szükségem volt
– fogalmazott a 2015-ben, St. Moritzban a magyar alpesi sísport első Világkupa-érmét szerző sportolónő, majd hamarjában magyarázatot is adott a “szükségszerűségre”.
A szervezetem, vagy ha úgy tetszik, a sors jelzett. Ezért nem vagyok mérges. Ahogy a hét évvel ezelőtti, a vancouveri olimpián még román színekben szerzett sérülésemnek, úgy ennek is meg van az értelme, a pozitív hozadéka. Akkor azt köszönhettem neki, hogy miközben megmaradtam székely embernek, a román állampolgárságomat, magyarra cseréltem, és a szövetség támogatásával komoly sikereket értem el. A mostani balesetemnek pedig azt köszönhetem, hogy ha még egy hónapot otthon (Csíkszereda) töltök Zakariás Zsolt erőnléti edzőmmel, akkor elmondhatom, ami az utóbbi években képtelenségnek tűnt; a sport, a sok utazás miatt elhanyagolt családom és barátaim között tölthettem három teljes hónapot. Ez egyfajta extra gyógyír amellett, hogy tudom, mit kell csinálni annak érdekében, hogy újra egészséges legyek
– érvelt Miklós Edit, aki láthatóan annyira pozitív gondolkodású, hogy tényleg mindenben a jót keresi.
Kérdés persze, egy ilyen súlyos sérülést követően, még ha oly jól halad is a rehabilitáció, mint ahogy a példája mutatja, mi a reális cél a jövőre nézve?
Dr. Schenk olyan, mint egy svájci óra; öt órát töltött velem a műtőben. Bíztam benne, mert amit csinál, szeretettel csinálja. Ausztriában azonnal, a műtét másnapján megkezdték velem rehabilitációt. Nem feküdtem gipszben egy hónapig. Így a doktor úr sikeres műtétjén túl egészen biztos, hogy százalékban kifejezhető szerepe van a gyors felépülésében annak is, ahogy az osztrák kórház fizioterapeutái foglalkoztak velem az első tíz napban. Ezért tartok most a vártnál sokkal előbb. De az időt nem lehet megelőzni. Így a végcél érdekében, hogy a 2018-as olimpián 120 százalékot tudjak kiadni magamból – meglátjuk, az mire lesz elég – szeptember előtt nem állhatok lécre. Tavaly tavasszal, amikor top formában voltam, elvégeztünk egy komoly felmérést. 120 kilóval tudtam guggolni például. Az első időszakos állomás, hogy újra elérjem ezt az állapotot. Ezért most Zakariás Zsoltnak jött el az ideje, az izomzat újraépítése az aktuális feladat. Mentálisan Vura Márta segít a visszatérésben. Félelem biztos, hogy lesz bennem, de ez a sport olyan, sérülés nélkül is benne van a tudatalattiban a félsz. Ki kell tudni kapcsolni. Úgyhogy a visszatéréssel nem lesz gond. Szeptemberben lécre állok, ahonnan öt hónapom lesz az olimpiáig, hogy csak sízzek és formába lendüljek. Nem csak egy számra, a lesiklásra koncentrálok majd, marad a Super-G is. Sőt, a baleset ennek a versenyszámnak még tán “jót is tett”, mert nem “száguldozhatok egyből ész nélkül a lejtőn”. Eleinte rengeteget fogunk óriás-műlesiklás technikát gyakorolni, aminek köszönhetően lehet, az olimpián sokkal jobb is leszek Super-G-ben, mint előtte.
