A Libri gondozásában a nyáron jelent meg az Életem a játék c. önéletrajzi könyve, amely amellett, hogy bemutatja a pályafutását rengeteg pozitív töltettel is bír, amolyan motivációs darabként is lehet rá tekinteni. A kötet három részre osztható, ami nem véletlen, tudniillik hárman keresték meg Kisst azzal, hogy írnának az életéről, a mindig is csapatban gondolkodó pólós pedig úgy döntött, hárman jegyzik majd a – fényképeket és statisztikát is magába foglaló – 320 oldalas könyvet. Nedbál Miklós a kezdetekről, Dobos Sándor a sportolói évekről, Serényi Péter pedig a vízilabdán túli életről írt.
Adva van a főszereplő, Kiss Gergely a Klauzál-térről, aki gyerekkorában elhatározta, hogy ő márpedig diplomás jogász és olimpiai bajnok vízilabdázó lesz. Ettől a céltól nem lehetett eltántorítani. Még akkor sem, amikor az iskolában a tanárai mondták neki: a tanulás, vagy a sport mellett tegye le a voksát. Ő inkább mindkettőt komolyan vette, így még középiskolás volt – sőt, még csak 16 éves! – amikor bemutatkozott a felnőttek között a válogatottban – mellette pedig még az utánpótlásban is több korosztályban játszott.
Fotó: waterpolo.hu
A könyv igazán érdekes része az, amely a játékoskarrierjét mutatja be – amely alatt a hőn áhított jogi diplomát is megszerezte. A magyar sportolók esetében sokszor téma a mentalitás, márpedig Kiss Gergelyék korosztálya ebben volt igazán erős: igazi győztesek kerültek a felnőttek közé. Olyanok, akik nem csak saját maguk tudtak eldönteni mérkőzéseket, hanem a társaikat is jobb teljesítményre sarkallták. Ráadásul Kissel több korábbi legendás játékos külön is foglalkozott, jó tanácsokkal látták el arról, hogy milyen is egy igazi bajnok medencén belül és kívül egyaránt. Ebből is látszik, milyen összetartó a magyar vízilabda.
Azt is izgalmas volt olvasni, hogy Kiss klubpályafutása milyen kalandosra sikerült annak köszönhetően, hogy a csapatok, amelyeknél megfordult, gyakorlatilag sorra „tönkrementek”. Hiába vágott neki egy-egy együttes nagy reményekkel az aktuális bajnokságnak, számtalanszor elfogyott idő közben a pénz – az Újpesttel például úgy nyerték meg a LEN-kupát 1999-ben, hogy fél évig nem kaptak fizetést. A Honvéd volt az első, éveken át stabil klubja, meg is nyertek gyakorlatilag mindent, amit meg lehetett.
A honvédos évek után montenegrói kalandba vágott, ahol egy földi paradicsomba került családjával, azonban ott is voltak pénzügyi gondok – fizetésképtelenné vált szezon közben a klub. Steinmetz Ádámmal mégis kitartottak és milyen jól tették: Euroligát és európai Szuperkupát is nyertek, majd összejött még egy Euroliga-döntő. Ezután ismét hazatért, előbb a Vasasban játszott – bajnok is lett -, majd 2012-ben visszatért a Honvédhoz, ahol a játék mellett már egy nemes célt is kitűztek maguk elé Gergely Istvánnal és Steinmetz Barnabással: a magyar vízilabda sikeres jövőjéért dolgoznak.
Természetesen a magyar vízilabda-válogatott aranygenerációjának mindennapjaiba is betekintést enged a könyv. Jól szemlélteti például azt is, hogy milyen nagy várakozás előzte meg Kemény Dénes 1997-es kinevezését. Sokan nem értették, miért pont rá esett a választás, de sydneyi olimpiáig szerzett két Európa-bajnoki aranyérem és egy világbajnoki ezüst elhallgatta a kritikusokat, hogy aztán 2000-ben, Sydneyben a pont is felkerüljön arra a bizonyos i-re az olimpiai bajnoki címmel. Kiss Gergely ezután nagyon nehezen élte meg, hogy a 2011-es, hazai rendezésű Eb-n „csak” harmadik lett a csapat, de aztán némiképp vigasztalódott 2003-ban, amikor világbajnok lett a csapat – harminc év után újra. A 2004-es athéni olimpián pedig ő volt a döntő hőse.
„Gergő korszakos egyénisége ennek a sportágnak. Ha valaki 50-80-100 év múlva visszatekint, azt láthatja majd, hogy minden idők legnehezebb olimpiájának döntőjében ő volt a legjobb” – foglalta össze találóan a könyvben – sok más mellett – megszólaltatott Hajdú B. István az athéni döntőt. Kiss megjegyezte: nem bánja, hogy mindenkinek az a mérkőzés ugrik be róla.
Videó – Az ominózus 2004-es athéni finálé:
Két olimpiai bajnoki cím után az is megfordult a fejében, hogy „a csúcson hagyja abba” és visszavonul a válogatottól. Végül a folytatás mellett döntött, amiben nagy szerepe volt feleségének, Valkai Annának is. A többi már történelem: ugyan Pekingig egyetlen tornát sem nyert meg a válogatott, a kínai ötkarikás játékokon ismét a magyar csapatnak szólt a Himnusz a döntőt követően.
Kiss ezután is érzett magában elég erőt a folytatáshoz, azonban a 2012-es olimpia ötödik helye és a kevesebb játéklehetőség miatt úgy döntött, befejezi a válogatottban. 18 évet húzott le a nemzeti együttesben.
Mindezek mellett még számos érdekességről is szót ejt. Feleleveníti a többi közt azt, amikor az egyik görög klub vezetője rajta keresztül akart megbundázni egy meccset – elutasította a megkeresést („kapják be!” – írta). Elmeséli azt is, hogyan nézett ki belülről a 2002-es verekedés a Vasas elleni bajnoki döntőben, amikor arccsonttörést szenvedett, illetve azt, hogy szilánkos ujjtöréssel is játszott Montenegróban. Ezeken túl több „forró” témát érint még a könyv, ugyanakkor Kiss Gergő nem borogat asztalt és kezd sárdobálásba, csupán elmeséli a történéseket – sokszor nevek nélkül – és azt, ő hogyan élte meg ezeket a történéseket.
Talán pont a bulváros, botrányos vonal hiánya miatt nem kerül majd az eladási listák élére a könyv, ugyanakkor érdemes elolvasni és nem csak azoknak, akik érdeklődnek a vízilabda világa iránt, hanem mindenkinek, mert az üzenete rendkívül fontos: nem elég a tehetség és adott esetben némi szerencse, kőkeményen meg kell dolgozni azért, hogy az ember elérje a céljait.
Kiss Gergely pontosan így tett.
Kiss Gergely-Nedbál Miklós-Dobos Sándor-Serényi Péter: Kiss Gergő – Életem a játék
Libri Kiadó Budapest, 2014, 3990 forint
