Beszélgetünk, és nem értem a gutaütött csöndet a vonal túlfelén. „Biztos, hogy ez az utasítás?”, kérdez vissza a barátom. Mármint hogy tíz percig bent kell tartani a levegőt. „Igen, igen”, felelem, „nem kellenek a drága tesztek, ezzel a módszerrel azonnal kiderül, fertőzött vagy-e”. „Hát, próbáld ki, hogy tíz percig nem veszel levegőt, és ha még élsz, akkor a koronavírussal sem lehet problémád.”
Kezd úgy szólni hozzám, mint egy őrülthöz.
Elolvasom még egyszer a körlevelet: tíz másodperc áll benne, nem pedig tíz perc, nyilván azt sem tudom már, mit olvasok, kezdek szétesni teljesen.
Korábban meg az állítólag Japánból érkezett tutibiztos elméletet futtattam át rajta, miszerint le kell nyelni a kórokozókat, vagyis kortyoljunk negyedóránként, és minden rendben lesz.
Pár napja a húgomat hívtam idegállapotban azzal, hogy mind meghalunk, illetve, ha nem mozdulunk ki a lakásból és szerencsénk van, tán mi ketten túléljük. Sötét hallgatás volt a reakció, majd azt a választ kaptam, hogy nagyon nem szeretne kettesben maradni velem a Földön. Nevettem, és legalább oldódott kicsit a feszültség.
Megijeszt ez az érzelmi hullámzás, az, hogy mennyire kifordít magamból a víruspara.
Holott racionális, megfontolt embernek tartom magam, akit eddig a legélesebb helyzetekben is elkerült a hisztéria. Legalábbis mostanáig. De ahogy terjed a félelem, főleg, hogy tele minden álhírekkel, konteókkal, egyre nehezebb kint tartani a fejem a vízből.
Szórakoztató figyelni, ki milyen válaszokat ad. Sajnos már a legvadabb ötleteket sem vagyok képes megmosolyogni, hiszen tudjuk, a pánik és a bagatellizálás egylényegű: mindkettő indulati reakció. És emberfeletti viselkedés most nem indulatból reagálni. Így aztán ki-ki úgy lesz úrrá a szorongásain, ahogy tud.
Döbbenten figyelem az események tengerében lubickolókat. Van az a típus, aki bármely tragédia idején elemében érzi magát, most épp csoportokat alapít, leveleket írogat, riadóztat, ha kell, ha nem, mintha saját egyszemélyes hírügynökséget és egészségügyi központot alapított volna.
Létezik egy csoport, ahol dietetikusokkal, csoportmunkában karanténétrendet állítottak össze, a tagokat tartósítási és önellátási technikákkal ismertetik meg, melyek amúgy a karanténon kívül is jól jöhetnek.
Másutt viszont zabolázatlan agyvihar tombol, rémületes felhívások repkednek arról, hogyan spájzoljunk, miként készüljünk a legrosszabbra, és mielőbb fosszunk ki minden boltot, de erről ne beszéljünk senkinek, mert elveszítjük az előnyünket, és a végén mi halunk éhen, nem mások.
És ezek a hagymázas ötletek lelkes helyeslésre találnak. Rémülettel tölt el ez a hozzáállás. Amikor látom, hogy szó nélkül letipornának, hagynának éhen veszni, csak nehogy elveszítsék az előnyüket.
Megijeszt, amikor egy távoli ismerősöm engem nemzetvesztőnek bélyegezve üvölt velem, csak mert pár napja még nyilvánosan hezitáltam egy rendezvény megtarthatósága kapcsán.
Közben persze a szolidaritásnak is születnek szép megnyilvánulásai. Egyre többen segítenek bevásárolni idős vagy akadályoztatott embereknek, maszkban viszik az ajtóig a szükséges holmit. Mások gyerekfelügyeletet szerveznek, amire alighanem iszonyú nagy szükség lesz.
Hektikusak az események. Péntek délelőtt a miniszterelnök még cinikusan azzal fenyegette a pedagógusokat, hogy ha nem akarnak tanítani, mehetnek fizetés nélküli szabadságra, aztán estére személyesen korrigált.
De akkor most ki fog vigyázni a gyerekekre? Ahol megoldható a home office, ott sem lesz egyszerű. Ám ez utóbbi szerintem csak kivételes helyzetben működhet, főleg egy olyan országban, ahol nemcsak a szomszédságok, hanem a barátságok sem működnek igazán, részben az évek óta tartó gyűlöletkampányoknak, immár olaszozással és kínaizással párosuló migránsozásnak köszönhetően.
Pont ennyire elkeserít egy másik butaság is:
S válaszaik is vannak.
Például: éljünk környezettudatosabban!
Vagy: ez a karma, ez a válasz arra, ahogy bántunk a bolygónkkal, és most Földanya leckét ad nekünk, cserébe szebb és jobb világ következik, élvezzük az átmenetet, itt a magunkba szállás, a meditáció, az ászanák ideje, az anyák végre megadhatják gyerekeiknek a legfontosabbat, az együtt töltött időt; elég a világ őrült hajszájából, kiránduljunk, legyünk együtt, beszélgessünk a lelkünkről.
Ja. Nyilván a lelkéről szeretne csevegni az a művész, akinek az egzisztenciája a fellépésekre épül.
Szeretnénk értelmet találni a jelenségekben, de egyelőre ott tartok, természetes, hogy megrémülünk egy olyan fenyegetéstől, feladattól, amihez nincs megoldókulcsunk. Szükségünk lesz az összes józan eszünkre, kitartásunkra.
Kiemelt kép: Getty Images
