Poszt ITT

Karafiáth: Pokorni, most szeretünk!

Lássuk meg, hogyan lesznek gyilkossá a gyilkosok.
Korábban a témában:

Pokorni Zoltán könnyeit álságosnak nevezte egy neves újságíró, szerinte a polgármester csak úgy tesz, mintha újdonság lenne számára a nyilas nagyapjának rémtettsorozata, s valójában színjáték csupán a családi szennyesből előkerült borzalomra reagáló sokk. Merthogy elképzelhetetlen, hogy családban élve ne szerezzünk tudomást a múltról, vagy legalább ne érezzük meg, ha valami nagyon nem stimmel.

Mintha a szerző nem Magyarországon élne. Abban az országban, ahol a rendszerek és kiszolgálóik örök körforgásban voltak/vannak, ahol a háborúk és forradalmak történeteiről sosem lehetett őszintén beszélni. Ahol az árulások és megalkuvások rendre rejtve maradnak, elkenődnek, bagatellizálódnak. Közeli példákból tudom, hogy igenis létezik az önmagába záruló hallgatás.

Videón látható, ahogy Pokorni Zoltán elcsukló hangon beszélt nagyapjáról
A budapesti Maros utcai rendelőintézetben tartott megemlékezésen. Karácsony Gergelyt megrendítette Pokorni szembenézése.

Én is keveset tudok a családomról, a legviccesebb esetet megírtam egy könyvemben is, idézek belőle:

Neked aztán van egy családod, mondja Marci, nézd, mit találtam! És már mutatja is a fotókat. Két emlékmű, elsőre nem értem. Majd kiszúrom én is. Hiszen ez a dédpapi neve, a nagyi édesapjáé! Hősi halált halt az első világháborúban! Majd a másik emlékművön is végigfut a tekintetem. Nahát, a dédpapi, a nagyi édesapja hősi halált halt a második világháborúban is! Ezt meg hogy csinálta?

Nevettem, közben elszorult a szívem. Nincs már kit megkérdezzek. Falak és falak. Egyszer próbáltam magnóval kifaggatni a nagyit, mi volt a háborúban, hogyan lett utána a nagy lakásuk, és a papa, mint katonatiszt,mit csinált, mielőtt a mi drága nyugdíjas nagypapink lett volna. A nagyi mereven a szemembe nézett és annyit mondott:

Eh, régen volt, elmúlt, tanuld meg kislányom, hogy nem segít a jajveszékelés, menni kell tovább.

Valami rémeset sejtettem, torkomba kúszott egy körülírhatatlan rossz érzés, de aztán elhessegettem.

A nemtudásban az a rémes, hogy gyanút hagy maga után, holott lehet ártalmatlan semmiség is mögötte. Bekoszolja az emlékeket, a kedves arcokat átsatírozza, bár meglehet, nincs is rejtegetnivaló.

Generációk nevelkedtek bele abba, hogy keményen hallgatni kell, mert az életük múlik rajta, nem tudható, épp kinek van igazsága, kik a hősök és kik a páriák. Csendes nemzedékek, az elnémítottak, akik annyi mindenen mentek keresztül, hogy a hallgatás a második természetükké vált. Le akarták rázni magukról a múltat. És ez régen sokkal könnyebben megtehető volt.

Pár éve egy barátnőm megrendülve beavatott a titkába, miszerint előkerültek a rég halott nagyapjának a német háborús kitüntetései, valamint a papa ilyen-olyan személyes jegyzetei. Kiderült, a kedves és félénk öreg annak idején kegyetlen, megveszekedett náci volt. Ráadásul a háború után vadonatúj identitást vett magának, és soha, senki nem jött rá a titkára. Még a fia, a barátnőm apja sem.

Ha megtudsz egy ilyen titkot, kavarog benned minden. Tudod-e így szeretni még? Merheted-e szeretni?

Aztán a következő őrjítő kérdés: mit örököltem tőle? Mennyi van benne belőlem?

Tudjuk, hogy génszinten öröklődnek a traumák, ahogy az ős éhezése, úgy a stressze és fájdalma is nyomot hagy bennünk.

Mondják, egyetlen generáció sem felelős az apái bűneiért. De viszi tovább azokat.

Ha nem is explicit bűnhődsz, a személyiségedben hordozol mindent tovább. De hogy hogyan, miképp, azt lehetetlen egzaktan megmondani. Megmagyarázhatatlan szorongásokkal, rossz álmokkal, érthetetlen érzelmi reakciókkal, elfojtással élnek tovább bennünk a traumák.

Ha lineárisan fejlődne az emberi lélek, egyre jobbá kellene válnunk. Csakhogy ez nincs így, amiről a sok magunkba zárt trauma is tehet, a megtisztulások, feloldódások hiánya.

Másfelől pedig: ha a saját életemből nem tudok tanulni, hogyan tudnék a nagyszüleiméből, szüleiméből? És egyre ismétlődik minden.

Segítene, ha lenne akarat a szembenézésre, a tanulságok higgadt levonására. Ha lehetne beszélni minderről. Őszintén. Ítéletek nélkül.

Meglehet, a háborús traumák feldolgozhatatlanok. Lassan az utolsó túlélő is meghal, ami volt régen, történelem lesz, mese.

Mit kezd a mában egy dédunoka a fekete-fehér fotóról rá néző képpel, akiről kiderül, hogy a nyilasházban orgiákon vett részt, kedvvel erőszakolt, rabolt, gyilkolt? Dédunoka, unoka, apa összeomlik. Álljon bármelyik oldalon. Megkínzott és kínzó szenvedése generációkkal odébb válik hasonlóan elviselhetetlenné.

Már 1956 is mérhetetlenül távoli a most felnövő fiataloknak. Sőt, már a rendszerváltás is az. S ha az általános diskurzusban nincs benne egy téma, akkor nincs is. Annak idején engem sem érdekeltek a család másik felénél a vasárnapi húsleves felett előkerülő sztorik. „Jaj, túlzol nagyi, félrebeszélsz, torzítasz.” Az se érdekelt, hogy a család két ága miért utálja annyira egymást.

Egy másik barátomnál a lánykérésnél derült ki, hogy a nagyszülők jól ismerik egymást: a kedves leendő após verte ki a rózsadombi villából a menyecske nagymamáját. Sosem beszélték meg a dolgot. Mérgezve ott maradt közöttük. Mesélték, egy ivós családi vacsorán valamely elhamarkodott megjegyzés miatt megállt a kés a levegőben, de elütötték annyival, hogy rég volt, más világ volt.

A világ most más, aztán meg ugyanaz: hetven éve volt Európában háború, azóta nincs, ha megint lesz, s ma hazug narratívát tanulunk, akkor ugyanazokba a gazemberségekbe futunk majd bele, mint az őseink.

A kétezres évek elején Berlinben jártam, egy harminc körüli színdarabíró a szemem láttára omlott össze, amikor fény derült az apja háborús rémtetteire. Másról sem tudott beszélni, sírt, önmagát ostorozta. Egy idő után úgy tűnt nekem, hogy szereplési vágy hajtja a srácot. Jóval később, a me too kapcsán értettem meg, hogy a feldolgozás útja a megosztás, a tragédiák részletezése, az érzések nyílt ventilálása.

Ha nem tapasztalod meg azt a felszabadító érzést, hogy a fájdalmad megosztható, s a traumáddal nem vagy egyedül, akkor bezáródsz, megkeményedsz. Nálunk, Magyarországon  ez történt, ez történik. És hogy ne maradjon így, abban sokat segíthet, ami most Pokornival történt. Különösen az alábbi mondata:

És a gyilkosokban se csak a gyilkost lássuk, hanem azt, hogy hogyan válik valaki azzá. Amiért én itt vagyok, az az, hogy kimondjam: egyek vagyunk a fájdalomban.

Kulcsmondat.

Lássuk meg, hogyan lesznek gyilkossá a gyilkosok. Figyeljünk a jelekre. Van belőlük most is elég.

Egyelőre habzik a bulvár, amiben az sem segít, hogy a magyar közélet Madonnája, a korábbi trendszetter, aki most csak kullog a dolgok után, Gyurcsány is ráült a hullámra. És bár mondanivalója érvényes, mégis állítom: hiba volt hozzászólnia, mert ezzel lezárja sokak számára a vallomástevés útját.

Ritkán látni a médiában Pokorniéhoz hasonló őszinte megnyilvánulást, megejtő, ahogy nyilatkozik, kézzelfogható, húsba vágó lett általa a téma. Mint amikor elmegy valaki Auschwitzba, és saját szemmel látja a fogakat, szemüvegeket, hajakat, és elnémul, majd máshogy beszél – és beszél! – arról, amit átélt. Talán most elindul valami.

Egy átlagos húszéves a saját életével van elfoglalva, Pokorni „nyávogása” nem érdekli; lerázza magáról a családot, nem gondolkozik azon, mi történt régen, abban a világban, amiről legföljebb kalandfilmeket néz, ahol Adolf Hitler a főgonosz, és rajta meg a stábján kívül vagyunk mi, a jók, valamint vannak az áldozatok, ahogy a hivatalos magyar emlékezet tartja; nincsenek kollaboránsok, a rosszak mindig mások, és már megbűnhődtek, ők a halottak, mi élünk.

Veszélyes narratíva, eleve elveszi a felelősséget. Holott tudjuk jól: a tömeg nem hősökből áll. Utólag könnyű védekezni a kisemberséggel, azzal menteni egy rendszer kiszolgálását, hogy hát valahogy élni kellett.

Tudjuk jól: nem egy és nem egyfajta bűnös volt. És nem egy és egyfajta áldozat. Sokaknak kellene könnyezniük, s túl kevesen teszik.

Kiemelt kép: Kummer János / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.