Karafiáth: Sose bocsátom meg magamnak, hogy nem vittem magammal az ajándékot

Ormótlan, piros vitalitás. Karafiáth karácsonya.
Korábban a témában:

Nem tudtam bemenni az otthonba az ünnep egyik napján sem. Ilyen még nem fordult elő soha, hiszen tudtuk, a karácsony az karácsony, aki ilyenkor nem tolja oda a képét akár csak egy közös éneklésig, egy jókívánságig, egy futó ölelésig a családjához, az gonosztevő, utolsó gazember, az év közben se várjon se figyelmet, se almáspitét, se a piacon vásárolt ezt meg azt. Mert azt megemészti az ember, szónokolt a nagyi, hogy pogány banda lett az ivadékaiból, akik a templom közelébe se néznek, még ilyenkor sem; és azt is igyekszik elfogadni, hogy senkinek nincs ideje, mindenki rohan, lót meg fut, hogy ide ugrunk, oda ugrunk, mint akiknek bolhacsalád költözött a valagukba, de hát mire való ez a nagy rohanás, ő ezt soha nem értette, mert bár igaz, hogy ő már csak egy öregasszony, de azért képben van, okosabb is, mint sok fiatal, mégsem látja e rohangászás közepét; mitől rettegnek, miről maradnak le, jaj már!

Persze legyintettünk, hogy nagyi, megváltozott a világ, hogyan is láthatnád innen, a lakásodból. Mire felhördült, hogy nem csak itthon vagyok, megyek én a doktorhoz, a piacra és a templomba is; ami ezeken a helyeken nincs, az nem is létezik.

Ezzel a vitát lezártnak tekintette.

Amikor bekerült az otthonba, annyiban változott a párbeszéd, hogy azt kapta tőlünk: hogyan látnád innen a világ változását. Erre még csak nem is válaszolt, én meg rendre arra jutottam, hülye voltam, hogy egyáltalán felvetettem a dolgot.

A lényeg, hogy már az otthonban élt, amikor egy karácsonyon nem látogattam meg őt: bűn. Csak Szilveszterkor jutottam be hozzá, nem is szóltam oda előtte, nehogy felhúzza magát a megérkeztemig. Hátha hat a meglepetés ereje, hátha elfelejt méltatlankodni. Az egyik ápoló elkapott a kapuban, hogy a nagyi nagyon feldúlt volt az ünnepségen, kitépte magát a forgatagból, azóta nem mozdul a szobából, nem a régi.

Összerándult a gyomrom, szinte hallottam nagyi mennydörgését, hogy Jézus születésének napját ők még a háborúban is megülték, és hogy míg az anyja élt, nem volt év, hogy akár a világ másik feléről is haza ne tért volna hozzá a szent alkalomra.

A nagyi gyanúsan kedvesen fogadott. Lassúak voltak a mozdulatai, arcán öröm, nahát, nem is számítottam ma rád, micsoda boldogság, csokis keksz, nézd, tette elém.

Megijedtem. Mi történt, mi ez a szívélyes tompaság?

S hol a kis műfenyő, amit fél évszázada hurcol magával? Hol a kis hegyes csúcsdísz, amit gyerekkorától cipel háborún, kitelepítésen keresztül?

Miért nem díszítettél fát, nagyi, kérdeztem. Fát, kerekedett rám a szeme, ilyenkor, minek?, mindig Szenteste állítom, akkor díszítem, ilyenkor, ilyen korán soha, mi ütött belém, hogy ilyen badarságokat kérdezek. Majd azzal folytatta, hogy vásárosok jártak arra nemrég, ócskaságokat hoztak, de tudod, hogy vagyok én az ócskaságokkal!, nevetni kezdett, nem voltam rest, beletúrtam a halomba, és a sok lim meg lom alatt megtaláltam a kincset!; kuncogásba fordult nevetése, micsoda aranyásó lettem volna a vadnyugaton!, tette hozzá. Aztán elkomolyodott, szemére fátyol hullt, nem tudtam, hová néz.

Eszembe jutott egy este a tengernél, amikor egyedül sétáltam le a partra, alkonyattájt. Mesébe kerültem. A sétány egyik felét a szaggatott szöveten át láttam, a ködös lebegés vázlatszerűvé tette a látványt. Bele merek-e sétálni, és ha igen, akkor vajon azért, mert már nem félek attól, hogy magam is elmosódom? Tudtam, persze, hogy ócska romantikus merengés ez az egész, de egyre régi festmények és gyerekkori filmek futottak a szemem előtt. Akartam akkor ezt a félig itt, félig ott érzést, a könnyedséget, hogy lebegek a létezésben. Pár percre sikerült is átengednem magam a szürreális elemelkedettségnek; boldogsághoz közeli állapot volt.

A mama is valami ilyesmiben lehet, reméltem: ott a tekintetén ez a semmi külső fényt át nem eresztő függöny. Nem a múltba réved, nincs köze a valóságos jelenhez sem, s a jövő éppúgy nem érdekes. Akvarell. Egy gyerekkori pacsmag, vattacukor; miért akartam hinni, hogy csupa édes van a mama derengésében? Szaloncukor gyűrött sztaniolja, csillanások nélkül. Apa kiette belőlük a zselés izéket, és a nagy kezével ügyetlenül próbálta formára rendezni őket, hátha így rejtve marad a bűne, de aztán láttuk, hogy ó, dehogy, a nagyi szeme rávillant, hú, ez félelmetes, és már mondta is, hogy a gyerek elől zabáltad fel, fiam, lelked rajta, mire anya rántotta elő a szatyrát, mert ismert már mindenki mindenkit épp eléggé, hogy hoztunk mi is, jut elég! De persze nem volt elég, soha nem volt elég semmi.

Mit akart a nagyi ettől a családtól? Elegek voltunk neki? Túl sokak? Kevesek? Gondolkodott rajtunk?

És mi történt most vele?

Körbeüljük a családi asztalt, fasírt, hal, mi gyerekek a méteres süteményt várjuk, aztán csillagszórózhatunk. Az ajándékainkat már megkaptuk év közben. Nesze, itt a biciklid, minek rejtegessem karácsonyig, meg aztán decemberben hol is kerekeznél! Nesze, itt ez a gyűrű, most kell megjelenned, karácsonykor már hiába adom oda! Évente négy-öt nagy karácsonyi ajándékot kaptunk. És aztán még valamit a fa alá is. Mert hogy néz már az ki, ha nem.

Én bezzeg csak egy kis bonbont hoztam most, olyan nehéz öregnek ajándékozni, gondoltam előtte, aztán szégyelltem is el magam rögtön, ugyan mitől könnyebb egy fiatalnak? Ki tudja, ki meddig él? És különben is, az öröm nem annak szól, hogy praktikusan meddig lesz még hasznunkra az ajándék, hanem a pillanatnak. És talán épp így, az élet végén még több erős és telt pillanatra van szükségünk. Mogyorós bonbon. Nem nagy varázslat, nem tarthat ki sokáig.

Szóval a vásárosok, tért vissza a meséjéhez a nagyi, a sok bolond vénség csak húzta a száját, nincs itt semmi, micsoda egy nulla vásár, ezzel szúrják ki az öregek szemét. Meg hogy ők öregek ugyan, de nem hülyék. Erre én kacagtam, hogy dehogynem, hahaha, öregek és hülyék vagytok egytől egyig, micsoda kombináció! De én, de én, és megint a régi ravaszdi csillogás volt a szemében, találtam ám valamit, és te jutottál az eszembe! Hogy mennyire szeretsz mindig alkalomhoz öltözni! Így hát kihalásztam neked egy csodálatos piros kabátot, majd ha eljön a karácsony, viselheted; bedugtam az ágy mögé, vedd elő gyorsan, én már nehezen mozgok!

Matattam az ágyvégnél, és tényleg ráleltem egy kabátra. Rusnya egy jószág volt, vitálisan piros, ormótlan pufi dzseki, a nagyi talán modernnek látta. Na, hogy tetszik, kérdezte, és benne volt a hangjában az az öröm, amivel régen adott, ahogy előre tudta a sikongatást, a nyakba borulást. Mit mondhattam volna? Csodálatos, egyszerűen csodálatos! Pedig a kabát úgy nézett ki, mintha a kis öregotthonbéli szobába, az egyetlen szabad résbe bekucorodott volna egy öreg és gonosz télapó, aki meglógott a feladatai elől. Hó a subája, kezdtem dúdolni, jég a cipője, de aztán láttam, ez nem jég, a szobatárs bilije ömlött ki és hömpölygött át a húgy a nagyi térfelére. Jaj, nagyi, sajnos nem jó rám, túl nagy, mondtam.

Máig nem bocsátottam meg magamnak, hogy nem vittem magammal azt a kabátot.

Kiemelt kép: istock

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.