Brüsszel be akar törni a konyhába! Kicsavarná a magyar kézből a zsírtól csöpögő oldalszalonnát, riadó! Védjük meg a magyarok kamráit, ezek tényleg túl messze mennek!
RezsiSzilárd ért ahhoz, hogyan érje el a migránsveszéllyel már nem riogatható polgártársainkat (meg azokat, akik migránsveszéllyel is riogathatóak).
Abból az aranyigazságból indul ki, hogy magyarnak a hasa az első. És most ez került veszélybe.
Ha valaki nem tudná, az történt, hogy az unió állatjóléttel foglalkozó csoportja felére csökkentené a hús-, a hal- és a tojásfogyasztást, s e tervet állítólag a zöldek és a szocialisták is támogatják.
Mire Németh Szilárd az alábbit posztolta a Fészbukra:
Nyomj egy lájkot, ha egyetértesz velem: én maradok a nyúljás-csülkös pacalnál, a gyufatésztás (8 tojásos) halászlénél és a hagymás-szalonnás tojásrántottánál.
Tudjuk jól, mit utál a magyar ember. És azt is tudjuk, hogy a szemét Brüsszel épp ezeket az utált dolgokat akarja a magyar nyakára hozni. Eleddig sikeresen megállítottuk a brüsszeli bürokratákat meg a migránsokat, hála érte. De ezek tényleg elrugaszkodtak a valóságtól, nem elég nekik semmi. Most még a magyar ember étrendjébe is beleszólnának, elcsennénk tányérunkból a legfinomabb cupákokat. Na, de majd mi beleköpünk a levesünkbe. Németh Szilárd posztja gyönyörűen megmutatja, hogy a hergelésnek nincs határa. Hogy igenis lehet úgy gyűlöletet szítani, hogy az egy egyszerű kedélyeskedő üzenetnek tűnjék. Nem hagyjuk a pacalt és az ezertojásos tésztát! Nem hagyjuk a zsírt és a tokaszalonnát! Aki mostanáig nem fogta fel, milyen mértékben gáncsolnak minket ezek a szemetek, most azoknak is meg kell világosodniuk.
S végső soron még igaz is, hiszen ismerjük a statisztikákat jól. Pontosan tudjuk, mennyien érintettek szív- és érrendszeri megbetegedéskben, hányan halnak meg az emésztőrendszer daganatos megbetegedéseinek következtében. És hogy mekkora szerepe van mindebben az egészségtelen táplálkozásnak.
Egy friss kutatás világszerte a halálozások ötöde a rossz táplálkozási szokásokra és az egészségtelen étrendre vezethető vissza.
A vörös hús, a feldolgozott ételek, a temérdek zsír, a rengeteg cukor: lassú gyilkosok. És a hazai egészségügy válaszai nem a legfrappánsabbak. Ijesztő adat például, hogy hazánk vezető a nagyamputációkban.
Persze otthonápolásban nem állunk ilyen előkelő helyen.
Tekintsünk kicsit az egyénen túlra is, ahogy az uniós tervezet is teszi.
Pontosan tudható, milyen szörnyű változások előtt (alatt) áll a világ, milyen közel a klímakatasztrófa. És mi erre a magyar válasz? Emlékezzünk, az Európai Parlamentben Magyarország ellene szavazott az egyszer használatos műanyagtermékek betiltásának.
A vizek szennyezése, a levegőbe kerülő széndioxid, a hormonok, a műanyagszemét – ezek mind a nagyüzemi állattartás közvetlen veszélyei.
Miért nem ezt tudatosítjuk a fogyasztóban? Miért az a legfőbb üzenet, hogy meg kell védjük a mindennapi gyöngyöző húslevesünk és velőscsontunkat?!
Németh Szilárd már tavaly is felkorbácsolta a gasztrokedélyeket. Az utólag tompított, félig-meddig elkent megnyilatkozást, amit egy lakossági fórumon tett, felkapta a sajtó. A rezsibiztos arról beszélt, hogy a migráció azon felül, hogy elsöpri a jó magyaros ízeket, azt a veszélyt is magában hordozza, hogy Soros szája íze szerint rovarokat kell ennie a magyaroknak. Szólt is a kórus: a magyar nem ehet rovart, jöjjön bár az Armageddon is. És senkit nem zavartak a tények.
Amúgy pár nappal az ízeltlábas hír után rovaripari konferenciát tartottak hazánkban, ahol kiderült, hogy a Föld fogyó élelmiszerkészletei miatt bizony elképzelhető, hogy pár év múlva nálunk is rákerülnek a rovarok a tányérokra, és hogy nem is kellene annyira félni tőlük. És mindennek semmi köze a migrációhoz.
Nehéz eldönteni, mi alapján dől el, mi az, amit helyénvalónak találunk az asztalunkon. Alapvetően kultúrafüggő is. Elmondtam, mit is takar ez a vonzó elnevezés. Nos, ahogy borítékoltam, minden rágcsálnivaló elfogyott a nevezett csemegén kívül. Ám egy későn érkező vendég csak a látványra hagyatkozva vígan elcsipegette az egész tálkányit. A végén megkérdeztem, ízlett-e neki. Persze, persze, bólogatott. Elmondtam neki, mit is evett. Ő pedig kiment hányni.
Egy barátom több hónapos kínai úton járt. A fővárosban azért könnyű elboldogulni, annak idején nekem is sikerült, ki lehet kerülni a veszélyesnek ítélt falatokat. De vidéken, ahol a kínain kívül nem ismernek más nyelvet, főhet a turista feje.
A barátom rettegett attól, hogy kutyahúst tesznek elé. Úgy érezte, azt nem élné túl. Minden helyen kézzel-lábbal magyarázott, amire mindig ugyanaz a jól ismert bólogatás és széles mosoly volt a felelet. Aztán egy különösen ízletes trakta után a szakács a hátra invitálta őt. És ott kampókon falkányi kutya lógott. Sokkoló volt. De aztán elrendezte ezt a lelkiismeret, mert a fickó elmagyarázta, hogy ezek pecsenyekutyák. Ugyanúgy tenyésztik őket, direkt a húsukért, mint nálunk, teszem azt, a disznót.
Szóval nem a farokcsóváló házi kedvenc kerül a tányérra. Mert az valóban megemészthetetlen élmény lenne.
Nem merünk a puszta érzékszerveinkre hagyatkozni, ugyanis ravasz kombinációk vernek át minket, gasztronómiai remekek néznek ki úgy, és szaglanak úgy, hogy korábban rögtön kidobtam volna őket.
De pacalozódjunk vissza Magyarországra. A Németh-féle megnyilatkozások megteremtik a közös brüsszelezés jóleső élményét, és még inkább bezárják a gondolkodás kapuit. Beszűkítik a primér ösztönvilágba. Ahol a létezés kérdései kimerülnek abban, kajálhatunk-e egy jót. Nem feledve közben, kinek is köszönhetjük, hogy jut még zsíros falat.
Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu
