Olvasom, hogy a Házi Gyermekorvosok Egyesületének elnöke szerint a praktizáló házi gyerekorvosok fele hatvan év feletti és nem ritkaság a hetvenes éveiben járó kolléga sem. Elmúltam hatvan, bár ezt egyáltalán nem érzem, tán mert a napjaim zömét kisgyerekek között töltöm. Ami igenis konzervál, sokkal hatékonyabb, mint a plasztikai műtét, igaz, utóbbit sose próbáltam, nem is fogom.
De félretéve a viccet, tényleg szomorú, hogy elöregszik a szakmánk, és hamarosan számos gyermekorvos fog kiesni a rendszerből, akiket lehetetlen lesz rövid időn belül pótolni. A statisztika szerint a működő 1400 házi gyermekorvosi praxisból az utóbbi pár évben 120 megszűnt, és a rezidensképzés ellenére sem látni megnyugtató megoldást.
Annyit tehetek, hogy megpróbálok kedvet teremteni hozzá. Szóval íme egy szubjektív vallomás, kiegészítve némi racionális megfontolással is.
Egész életemben gyerekekkel akartam foglalkozni, sok gyereket szerettem volna magam is. Az első kívánságomat sikerült megvalósítanom, a másodikat sajnos nem, hiszen egyetlen, bár kétségtelenül csodálatos fiam van. Persze sokszor jut eszembe, amikor a dolgaim döcögősen mennek, hogy a négy gyerek helyett, akit terveztünk, végül több ezer „gyerekem” lett, akikért hosszú éveken át felelős voltam, vagyok.
Mi vagyunk az elsők, akivel a beteg találkozik, és igenis meghatározó, hogy merre irányítjuk őt (vagy épp nem irányítjuk sehová, mert magunk képesek meggyógyítani). Ehhez tudás kell, folyamatos továbbképződés, állandó érdeklődés a gyógyításba integrálható felfedezések iránt.
A magyar rendszer ebből a szempontból szerencsére jól működik. Tanfolyamok, workshopok, kongresszusok sora áll rendelkezésünkre. Az amúgy jobbára megoldható problémát leginkább az okozza, hogy az ilyen néhány napos szakmai távollétek idejére gondoskodni kell a helyettesítésről, hiszen a praxis attól, hogy te okosodsz, nem maradhat ellátatlanul.
Érdemes a szakvizsga megszerzésére után is minél több időt kórházban is dolgozni, a napi munkában találkozni minél több betegséggel. Hiszen látni, vizsgálni egész más, mint könyvből tanulni.
1989-ben, tízévnyi kórházi gyakorlattal a tarsolyomban kerültem ki a VII. kerületbe orvosnak. „Nem fogod bírni, megesznek a Chicagóban, hamarosan visszamenekülsz a kórházba”, így döngicsélt a zümmögőkórus. Nem lett igazuk a vészmadaraknak. Szerencsére.
És olyan szociót láttam és látok a mai napig, ami keveseknek adatik meg. Mit esznek, mit főznek, milyen a lakásuk, milyen gondok nyomasztják a családokat, ez mind, mind szóba kerül, és megtisztelő, felemelő a bizalom, amivel a véleményemet kérik, olykor el is fogadják, s nem csak orvosi ügyekben.
Sőt, újabban egyre gyakrabban szól a telefon, hogy „szia, doktor néni, kisfiam/kislányom született, szeretném, ha elvállalnád, mint engem annak idején, mert jó emlékek kötnek hozzád”.
Nincs himnusz, nincs dobogó, nincs tapsoló tömeg, de egy-egy ilyen hívás okoz akkora örömet, mint annak idején bármelyik bajnoki győzelem.
De térjünk vissza a cikkre, azon belül is a finanszírozás rendezetlenségére. Fontos kérdés.
Szerencsés vagyok ebben is, hiszen három éve vadonatúj, gyerekbarát rendelőt kaptunk közvetlenül a kórházzal szemben. Örültem nagyon. Ahogy annak is felhőtlenül örülök, hogy a hírek szerint számos vidéki rendelő felújítását kezdték, kezdik meg a napokban.
Sőt: ez a munka, a gyógyuló betegek látványa boldoggá tesz, ahogy azt a számos szívet melengető történet igazolja, melyet hetente, kéthetente megosztok az olvasókkal. És melyek tán elgondolkodtatnak néhány végzős hallgatót, hogy a házi gyermekorvosi munka felé vegye az irányt.
És még valami. Hamarosan operálják a fájós térdemet, kapok egy újat, protézist. Nem állítom, hogy boldoggá tesz a tudat. Fontos oka annak, hogy rászántam magam a műtétre, hogy szeretném még sokáig bírni a lépcsőzést, szeretnék még sok kis betegemhez eljutni, ellátni őket.
Mert házi gyerekorvosnak lenni jó, még ha nem is mindig könnyű.
Kiemelt kép: iStock
