– Egy szót, ami fontos, és kértek, hogy mondjuk el, hogy az őrök védték, tehát, hogy védték, jó?
– Jó.
Nézem ezt a 444.hu által kirobbantott újabb ifj. Lomnici-ügyet, a hozzá kapcsolódó elképesztő magyarázkodással együtt, és elborít a szekunder szégyenérzet. A közmédia riportere szó szerint megmondja, milyen politikai üzenet legyen a szövegben, és az alany, aki állítólag független szakértő, ebbe – oly természetes módon, hogy az már hátborzongató – beleegyezik.
Előre legyártva, pontosan kimérve a szavak. Nemcsak a válaszok nem igazak, a kérdések sem.
És aztán itt a másik arcpirító fiaskó: a kormány médiája már megint egy középiskolás diákot támadott be, csak azért, mert fiatalos keresetlenséggel kritizálta a kormányt. Nagy Blanka szerintem jól tette, amit tett. Kormánypárti olvasatban nem jól tette, – és ezt még értem, másképp értékelünk dolgokat.
Viszont. Ha két, három vagy akárhány tantárgyból állna bukásra Nagy Blanka, és akármennyi igazolatlan hiányzása volna is, ehhez akkor sem lenne közünk. Az iskolai teljesítménye az ő dolga, meg a szüleié, meg az iskoláé, slussz. Attól még, hogy valaki bukik, vagy osztályt ismétel a suliban, nyugodtan lehet politikai véleménye, és hangoztathatja, sőt bőven lehet belőle belőle bármi (akár ismert publicista is, nem az első példa volna rá). Tehát: ha igaz volna, sem terjeszthetné róla ezt sem állami, sem magánmédia, legfeljebb ő terjeszthetné önmagáról.
De nem igaz.
És itt a másik probléma: nemcsak olyan információt kaptunk, amihez nincs közünk és nem is tartozik a tárgyhoz, hanem olyan információt, amit egyszerűen hazugság.
Meg kéne döbbennem, de már azon is túl vagyok; nem megdöbbentő itt semmi már, se a nyesttelep, se a fullkamu migráncsozások, se a puritán kormány, semmi. Azon sem lepődnék meg, ha holnap a felcsúti stadion szakadásig tömött lelátóiról és világbajnok futballcsapatáról szólnának a hírek.
És nemcsak a meglepődés, néha már az igazi harag is elmarad, hiszen belefáradna és belekeseredne az ember a folytonos haragvásba.
Alapvetően talán nem kéne, hogy az újságírás témája az újságírás legyen – de a kormánymédia és az újságírás, az kettő. Az előbbi esetében kamutartalmak gyártása történik hasznosan is elkölthető tíz- meg százmilliárdos közpénzekből, – egy mind betegebb, mind szegényebb és mind hülyébb országban. És ez már így ne média-, hanem politikai jelenség.
Tudom, hogyne tudnám: valamiből meg kell élni. Úgy sejtem, létezhet ilyen morális dilemma: „Nem hagyhatom abba, hiszen köteles vagyok gondoskodni a családomról.” De basszus, az a baj, hogy pénzben ki sem fejezhető károkat okoznak ezek az emberek a hazájuknak, amit állítólag nagyon szeretnek. Hogyan lehetne pénzben kifejezni, hogy politikai megrendelésre a honfitársaik tömegeit vezetik félre?
Ami a hitet illeti, hát ez megint érdekes dolog. Beszéltem egy ismerősömmel, aki fideszes nagykutya bizalmi embere, és mondtam az aggályaimat: korrupció, hazudozás, ilyesmi.
Azt felelte: Ne legyünk már naivak, mindenki ezt csinálja. Meg hát te is tudod, hogy független sajtó nem létezik.
Na, ettől falnak megyek.
Kormánypárti médiamunkások, óriási tévedésben vagytok: független közéleti média bizony létezik.
A „mindenki ezt csinálja” pedig a legócskább önfelmentő manőver. Továbbmegyek, ha szigorúan vesszük, kizárólag független média létezik, a többi pedig nem média, hanem valami más. Az újságírás nem merül ki abban, hogy beszámolunk a bébifókák születéséről, a várható időjárásról, VV Akárkicsoda villantásairól, arról pedig végképpen nem szólhat, hogy diáklányokat vegzálunk. Arról szól, hogy tájékoztatunk és ellenőrizzük a közhatalom ilyen-olyan birtokosait, legyenek akár kormányon, akár ellenzékben.
De mi az igazság, kérdi ugyebár Pilátus, mielőtt megkorbácsoltatja a názáreti rabbit.
Sokan azt beszélik a hazugságok lelepleződésekor, hogy az igazság úgyis csak nézőpont kérdése.
Bertrand Russel szerint a filozófia egyik alapproblémája, hogy egy barna asztal nem feltétlenül barna (másképpen barna a déli napsütésben, mint reggel, az éji sötétben pedig nem barna egyáltalán), és ha nagyon mélykanyargósan spekulálunk róla, már nem is feltétlenül asztal, sőt, nem is feltétlenül létezik. Aztán oda konkludál elegánsan, hogy az érzékelő személye ide, az érzékelés szituációja oda, van egy tapasztalatokon alapuló konszenzus az asztal barnaságáról, és hát azon a nyavalyás asztalon mégiscsak meg lehetett írni a vonatkozó dilemmákról szóló könyvet.
Vagyis: van valóság, mérhető, tapasztalható, megmutatható vagy elrejthető. Van hamis hit, és van igaz tudás.
Relatíve nincsenek sokan a NER hívei, de a Békemenet a megmondhatója, milyen lelkesek tudnak lenni. A Fidesz-hit, mivel falkamentalitásra épül, természetszerűleg fanatizál. A hívő világképe a személyiségébe épül, identitássá lesz: „Én fideszes vagyok.”
Az ilyen ember (nem minősíteni, csak megfejteni próbálom) ösztönösen kizárja az agyából mindazon információkat, melyek a világképét, ezáltal a saját (vélt) integritását gyengítenék, viszont mohón beszippantja a megerősítő információkat, akkor is, ha hamisak. Az összes szekta így működik, nincs ebben semmi különleges.
Nem tudom, ezeknél az orgánumoknál akad-e még bárki, aki legalább az efféle lebukások alkalmával elszégyelli magát.
Vagy aki egyszer csak feláll az asztalától, és az mondja:
- de hát ez így nem jó, srácok, hamisítunk reggeltől estig, vannak tények, amiket szándékosan elhallgatunk, és vannak, amiket úgy közlünk tényként, hogy mi találtuk ki őket,
- srácok, baj van, hazugságuniverzumban lettünk bolyongó csillagok, és ha nem térünk észhez mihamarabb, teljesen eltévedünk a sötétben,
- hé, srácok, lemoshatatlan szégyen lesz egyszer, amit most teszünk, hiszen a názáreti is megmondta, akire pedig oly sokat hivatkozunk, hogy nincs olyan titok, ami ki ne derülne, és olyan hazugság, ami le ne lepleződne,
- hű, srácok, mi lesz, ha egyszer a gyerekeink megkérdezik, hogy miért a mi szánkkal beszélt ez a hazug rendszer, miért a mi ujjaink pötyögték be be a hazug mondatokat, miért mi írtuk alá a hazug cikkeket, és akkor azt fogjuk kívánni, bár sose tettünk volna ilyet.
Kormánypárti médiamunkások, nem látjátok, hogy ezek titeket is meglopnak? Talán azt hiszik, a hatalom nagyurai becsülnek és szeretnek benneteket? Dehogy, hát megvetnek és ócska csicskának tartanak. És azt hiszitek, hogy ami most van, örökké tart? Dehogyis, az egész tákolmány recsegve-ropogva összedől majd, és elsőként titeket temet majd maga alá.
Nem igaz, hogy nem lehet máshogy dönteni. Mindig lehet.
Vagy elment már a vonat, amivel leléphettetek volna? Végleg elment?
