Magyarországon szinte összellenzéki tapasztalat, hogy ma megint ugyanott tartunk, mint a rendszerváltás előtt, azaz visszatért valamilyen kollektivisztikus berendezkedés. Természetesen ezt a vélekedést a kormányoldal nem osztja: ők éppen a rendszerváltás mai befejezéséről és a posztkommunizmustól való kései megszabadulásról beszélnek. E tekintetben – mint oly sok másban – nincs esély megegyezésre, de ez az írás nem is erről szól. Hanem arról, hogy a magyar politikai fejlődésben vajon az elmúlt 30 év (vagy éppen azon belül az elmúlt 8 év) mennyiben tekinthető újdonságnak, illetve, ha nem újdonság, akkor milyen okai vannak a rendszerismétlődésnek.
Rendszerek torlódása
Kezdjük egy röpke rendszerváltás-összegzéssel: Magyarországon a 20. században – európai összevetésben is egyedülálló módon – kilenc különböző rendszer váltotta egymást. Paul Gradvohl, Marián Béla és Szabó Ildikó éppen 20 éve írt erről alapvető tanulmányában.
A szerzők a következő rendszerváltásokat és rendszereket különböztetik meg: 1. Az őszirózsás forradalom (1918); 2. A tanácsköztársaság (1919); 3. Horthy-korszak (1919); 4. A Szálasi-féle hatalomátvétel utáni rendszer (1944); 5. A demokratikus átmenet rendszere (1945); 6. A Rákosi-rendszer (1948); 7. Az 1956. október 23-a utáni rövid rendszer; 8. A Kádár-rendszer (1956-tól); 9. A tárgyalásos átmenet utáni időszak (1989). Ha ehhez hozzávesszük a 19. századot is (kezdve az 1848-as forradalommal), akkor további négy rendszert különíthetünk el. 1. A Habsburg-uralom rendszere (1840-es évek); 2. Az 1848-49-es forradalmi időszak; 3. A neoabszolutizmus és a korlátozott alkotmányosság rendszere (1949-1867); 4. A kiegyezés rendszere (1867-1918). Így tehát vizsgált időszakunkban összesen tizenhárom rendszerváltásra került sor.
Fotó: Nagy Gyula / Fortepan
A lista persze még bővíthető is lenne, hiszen az egyes rendszereken belül bekövetkeztek rendszerváltás-értékű változások. Ezeket a belső rendszerváltásokat a kortársak sokkal jobban érzékelték, mint mi, az utódok. A kiegyezés megkötése után 8 évvel ilyen rendszerváltás-értékű esemény volt az 1875-ös pártfúzió, amelyről a kitűnő politológus, Schlett István írt alapvető tanulmányt néhány éve. Aztán Tisza Kálmán 1890-es lemondása után is új rendszer épül ki, s kezdődik meg az addig konszolidáltnak hitt pártrendszer lassú erodálódása. De említhetjük a Horthy-korszakon belül az 1935-ös évet is, amikor a Gömbös-kormány propagandaminisztere, Antal István így írt: az előrehozott választások előtti utolsó képviselőházi üléssel ért véget „a csaknem másfél évtizedes Bethlen-rendszer”.
Összehasonlíthatók-e az egyes rendszerek?
Demokratikus és nem demokratikus rendszerváltások között pedig látszólag csak korlátozott érvényességű összehasonlításokat tehetünk. De nem csak azért merülhetnek fel bennünk kételyek, mert almát a körtével, demokratikust a nem demokratikus átmenetekkel hasonlítunk össze. Ezen túl is rengeteg érv szólhat amellett, hogy az „erőltetett analógia-keresés” kontraproduktív. Vegyünk sorra néhányat azon lehetséges ellenérvek közül, amelyek eleve kétségeket támasztanak egy ilyenfajta történeti ív kifeszítésével és különböző korszakokban történő fejlemények összehasonlításával szemben.
1. Teljesen más a mai Magyarország (köztársaság) és az 1945 előtti rendszerek (királyság, király nélküli királyság) államformája. 2. Egészen mások a mai és a régebbi Magyarország területi és etnikai viszonyai. (Az ország területe töredéke a Trianon előttinek, a lakosságon belül pedig megszűnt a nemzetiségek többsége). 3. A 21. század elején a nemzetállami szuverenitás minimum korlátozott, szemben azzal, hogy 1918-ig Magyarország egy monarchikus keret társországa, 1919 után pedig úgymond független nemzetállam. 4. Teljesen más a mai ország fejlettségi szintje, mint 1945 előtt vagy akár a Kádár-rendszerben. A Monarchiát és a Horthy-korszakot is sokan (például Bibó) feudális vagy félfeudális államként írták le, a mai Magyarország régen túljutott ezen a fázison. 5. Magyarország ma a nyugati szövetségi rendszer része, szemben a korábbi időszakokkal, amikor (1867 után) a Habsburg Monarchia osztrák fele; (az 1930-as években) Németország; (1948 és 80-as évek közepe között) a Szovjetunió a fő vonatkozási pont. 6. Ellentétben az 1990 utáni rendszerrel, az 1989 előtti valamennyi rendszer súlyos demokratikus deficittel küszködik, nem is beszélve az alkotmányos liberalizmus követelményeinek hiányáról. 7. A mai korszakban egészen más a politikai verseny természete, mint a korábbiakban, beleértve a pártok szerepét, a pártok és a társadalom kapcsolatrendszerét is. 8. A mai társadalom tudásalapú, amelyben óriási a „hálózati tőke” szerepe, a korábbiakban ez egyáltalán nem vagy csak nagyon korlátozottan volt jelen.
Magatartási folytonosság
Mindezek alapján talán el kellene gondolkodnunk azon, hogy a különféle rendszerváltások nyomán létrejövő rendszerek (a demokratikus fejlődésen keresztül menő nyugat-európai politikai rendszerek analógiájára) folytonossági alapon vizsgálhatóak lennének. Ám azért vannak a fentiekkel szemben felhozható s a magam álláspontját erősítő nagyon erős ellenérvek is. Az egyik ilyen az emberi-állampolgári dimenzió felé visz el minket. A már idézett Gradvohl-Marián-Szabó szerzőhármas például a társadalmi magatartásokban jelentkező folytonosság fontosságára hívja fel a figyelmünket, mert szerintük „a radikális folyamatok kompenzálására olyan védekező–elhárító mechanizmusok alakultak ki, amelyek lehetővé tették a kontinuitások őrzését a hétköznapi életvilágban. A szocializációban továbbadódtak azok a technikák, amelyekkel kompenzálni lehetett a politikai cikkcakkokat… Ezek a magyar történelemben hosszúnak számító politikai időszakok, amelyek jelentős belső változásokon mentek át, kedveztek annak, hogy a politikai kultúra egyik legfontosabb elemévé az alkalmazkodás vagy a túlélés képessége váljon”. A szerzők az állampolgári érdekérvényesítést olyan deficites területnek látják, ahol az emberek „nem, vagy csak korlátozottan számíthatnak intézményes segítségre”.
Ez roppant érdekes megállapítás, különösen, ha meghosszabbítjuk a szerzők által nem vizsgált 1998 utáni korszakra is. Számos jel mutat ugyanis arra, hogy az érdekérvényesítés gyenge hatásfoka és az intézményes segítség hiánya nem áll meg a Kádár-rendszer végénél, hanem további folyamatossága is van. Így talán nem túlzás azt mondanunk: az emberi magatartások folytonossága nem csak a Kádár-rendszer és a korábbi korok kontextusában mutatkozik meg, hanem az 1989 utáni demokratikus rendszer és a Kádár-rendszer (közvetve tehát a demokratikus rendszer és a Kádár-rendszert megelőző korábbi rendszerek) között is.
(Fotó: Erdei Katalin / Fortepan)
De még ennél is jóval többről, nem pusztán magatartásmódok folytonosságáról van szó. Ha csak a magatartások „emlékeztetnének” a régebbi időkre, akkor az 1990 utáni demokratikus rendszernek „könnyű” dolga volna, hiszen puha ösztönzők latba vetésével kísérletet tehetett volna e magatartásmódok megváltoztatására. Hogy hogyan? Ahogyan ezt Nyugat-Európában is tették 1945 után: az oktatás-nevelési rendszeren keresztül. Ám, ha jobban megnézzük, ezen a „puha” területen alig beszélhetünk változásról az elmúlt közel 30 évben. Itt is nagyon nehéz változást előidézni, mint ahogy nem is sikerült az elmúlt 25 évben. Ha valami, hát az állampolgári nevelés mindig is gyerekcipőben járt (és abban is maradt) Magyarországon.
S itt már nemcsak a magatartások, de az intézmények folytonossága is szembeötlő. Egyszerűen szólva:
Intézmények és saját intézmények
Példaképpen csak arra az összefüggésre utalnék, amit szociológus szerzőink maguk is – igaz reflektálatlanul – említenek. Azt mondják ugyanis, hogy – megismétlem az idézet számomra fontos kitételét – a hosszú politikai időszakok „jelentős belső változásokon mentek át” (kiemelés tőlem – Cs.E.). Ez a fontos megállapítás ráirányítja a figyelmünket arra, hogy egyetlen politikai rendszer sem ugyanaz indulásakor, mint a későbbiekben, azaz van egy sajátos, bár a politikatudomány által eddig figyelemre nemigen méltatott belső dinamikája. Ilyen értelemben nincs különbség demokráciák és nem demokráciák, vagy akár (puhább) diktatúrák között. Az adott rendszeren belüli változások formájában, minőségében, dinamikájában, a társadalmi részvétel és kontroll módjában és jellegében azonban már nagyon lényeges különbségek vannak. Azt pedig, hogy ez a szükségszerűen jelentkező dinamika milyen módon formálja át az adott rendszereket, döntően az országnak a változásokhoz való viszonyától, vagy egyszerűbben: a hagyományoktól függ. Amikor például a Gradvohl-Marián-Szabó szerzőhármas azt írja, hogy Magyarországon az egymást váltó politikai rendszerek arra „tanították” az embereket, hogy az államtól vagy inkább a politikától nem számíthatnak intézményes segítségre, akkor messze többet állítanak, mint azt, hogy folytonosság csak a magatartások szintjén van. Ez már kemény strukturális folytonosságot, állam és társadalom interakciójának egy állandó minőségét is jelzi, azt tehát, hogy a fejlődést meghatározó hagyományok sorába nem sikerült beépíteni az intézmények iránti bizalmat; vagy azt, hogy egyáltalán nem is jöttek létre az állampolgárok „jól-létét” megtestesítő intézmények.
Ezzel az intézményi bizalomnál vagyunk, ami kulcskérdés az 1990 utáni demokrácia szempontjából. Nyugat-Európában az intézményi bizalom két tradíció együttes jelenlétét jelenti – vagy legalábbis jelentette a legutóbbi időkig. Az egyik az állami intézményekbe vetett bizalom, a másik az állampolgárok által létrehozott, a szabadságot növelő „saját” intézmények iránti bizalom. Magyarországon akárhány rendszerváltás is történt a 20. és a 21. században, ebben a kardinális kérdésben egyetlen új korszak sem tudott látványos eredményt elérni. Intézmények alatt Magyarországon mindig állami intézményeket, sőt magát az államot értették. Ezekhez képest az önteremtette intézmények a fasorban sem voltak, és nincsenek ma sem. A magatartási folytonosság mellett tehát az intézményi folytonosság a második fontos, s a mai magyar politikai rendszer minőségét meghatározó tényező.
Viszony a külvilághoz
A harmadik pedig a külső környezethez való viszony. Ez mindig is nagyon ambivalens volt. Az 1939-es Mi a magyar? című kötetben számos szerző (többek között Babits Mihály) ír erről. Ennek ismeretében is nyugodtan kijelenthetjük:
Ennek a bonyolult viszonynak csak nagyon kevés jelét érzékeltük 1989-90-ben (és a 90-es évek nagy részében), mert a viszony voltaképp mentes volt geopolitikai buktatóktól. Magyarország a nyugati rendszer részének tűnt, és kész. Kezdetben tehát éppen a régi hagyománytól való elszakadás látszott meghatározónak, ám már a 2000-es évek elejétől világossá vált, hogy korántsem olyan egyszerű a történelmi mintázatok meghaladása a külpolitika terén sem. Egyszerű akkor lett volna, ha a történelemben hosszú időszakokon keresztül zökkenőmentes lett volna a magyar elitek és a külső világ egymáshoz való viszonya. Csakhogy nem volt az. A már említett Mi a magyar? köteten túl olvassuk csak el Révai Mórnak A magyarság ügye külföldön című 1917-es könyvét. Mintha csak a mostani korszakban írták volna: Révai panaszai a külvilág velünk kapcsolatos értetlenségéről szólnak. Mintha a folytonosság itt is tapintható lenne! A Révai-könyv szomorúan sorolja, a német sajtó mennyire ellenséges Magyarországgal szemben. A mai német sajtó nagy részében nem éppen ilyen? Úgy látszik, 101 év kevés volt, hogy a helyzet érdemileg megváltozzék. Elgondolkodtató.
(Fotó: Stephanie Lecocq/ EPA/MTI)
A folytonosságok értelmezése
Mint ahogy a visszatérő politikai rendszerek problematikáján is mélyen el kell gondolkodnunk. Nem pusztán azoknak, akik erről írnak és keresik a magyarázatot a mai állapotok eredőire. De mindenekelőtt azoknak, akik Magyarországon a politikát csinálják, vagy a jövőben szeretnék vezetni ezt az országot. Ilyen szempontból az ellenzéket érzem nagyobb hátrányban, s nemigen látom náluk, hogy ezekről a folytonosságokról gondolkodnának, vagy e folytonosságokból kiindulva építenének politikai stratégiát. Márpedig a jövő politikai versenyében annak van s lesz nagyobb esélye, aki a magatartási, intézményes és külpolitikai örökséggel tisztában van, s nem arra az illúzióra épít, hogy a történelemnek a politikában semmilyen szerepe nincs. Nagyon is van, s
Kiemelt kép: Orbán Viktor Facebook
