Az Orbán-rezsim fasizmusáról írni vagy beszélni szentségtörés, de legalábbis illetlenség, úgy veszem észre. Aki az Orbán-rezsim fasizmusáról ír vagy beszél,
- elveti a sulykot,
- nincs tisztában a fogalmakkal,
- elvakítják az érzelmei, hisztériázik vagy dühöng,
- farkast kiált,
- nem tud elszakadni a 20. századtól.
Az Orbán-kormány fasizmusát emlegetők, úgymond, azért is rettentő ártalmasak, mert árkot ásnak, megbénítják a „párbeszédet”, meg aztán: ha az Orbán-kormányra mintegy elpazaroljuk ezt a jelzőt, adott esetben nem tudunk mit mondani az igazi fasisztákra. Szokás még vélelmezni, hogy a fasizmust emlegetők a holokauszt direkt vagy indirekt elszenvedői, ezért látnak fasisztát minden bokorban.
Fenti vélekedések közös nevezője, hogy a bokorban márpedig nincsen fasiszta.
Kibékülés a zsarnoksággal
E tekintetben Filippov Gábor 24.hu-n megjelent kitűnő, tág merítésű, impozáns tudásanyaggal alátámasztott írása, A hibrid ellenforradalom kora üdítően hatott: teljesen más logikába ágyazta a(z) – egyébként szerintem téves – vélekedést, miszerint az Orbán-kormány nem fasiszta.
A cikk a jelenségek szintjén pontosan leírja, hogy mi zajlik a szemünk előtt. A politológus leszámol az illúzióval, hogy az Orbán-rezsim valamiféle unikális dolog lenne, magyar sors vagy turáni átok; felvázolja a történeti és politikai kontextust, rámutat az ihletőkre és a követőkre, elhelyezi az egészet egy jól áttekinthető világpolitikai koordinátarendszerben, és ami legfontosabb, el is nevezi:
Fotó: Szecsõdi Balázs / Miniszterelnöki Sajtóiroda / MTI
A hibrid autokrácia lényege – ami Filippov szerint meg is különbözteti a fasizmustól, illetve a „tiszta” totalitárius rendszerektől –, hogy nem alkalmaz nyílt terrort az állampolgárokkal szemben. Az erőszakot stikában játssza le, kiszervezi; jóval inkább lejáratja, megfélemlíti és ellehetetleníti az ellenlábasait, mint hogy bebörtönözné vagy kivégezné őket.
A hibrid autokrácia fenntartja az alkotmányos demokrácia intézményi kereteit, de a maga képére formálja és kisajátítja azokat. Hivatkozási alapja a népakarat, a jogállamiság, a szabad választási rendszer, vagy mondhatjuk összefoglalva: a demokrácia – ám a gyakorlatban e „demokrácia” a vezetői hatalom kiterjesztését szolgálja.
Filippov szerint ezekben a társadalmakban nincs betegségtudat (pazar megfogalmazás!), mert a hatalom elvben, sőt, tulajdonképp valóságosan is leváltható. A szerző úgy véli: a hibrid vagy illiberális rendszerek arra a felismerésre épülnek, hogy a nyílt terror nagyon költséges, és hosszú távon nem fenntartható.
Filippov nem csupán a szokásos erővonalakkal vagy az ellenzék inkompetenciájával vagy a hatalmi tömbök játszmáival foglalkozik, hanem a legfontosabb tényezővel: nevezetesen, hogy mit gondolnak és éreznek az emberek. Lényegében azt állítja, hogy a választópolgárok – ha nem az elnyomás közvetlen és nyers formáival találkoznak – megbékélhetnek az autokráciával.
És ez kétségtelenül igaz. Sőt: attól tartok, az emberek szívesebben választanak egy kiszámítható autokráciát viszonylagos jólétért cserébe, mint önrendelkezést. Az önrendelkezés a többség számára túl bonyolult, és riasztó a vele járó felelősség; a politikai váltógazdálkodás fárasztó és kiábrándító, a jóról és rosszról, szépről és igazról szóló viták nem vezetnek sehová. A legjobb, ha jön egy erős vezér, aki megmondja, hogy mi a jó, a rossz, a szép és az igaz. (Némi jólétért cserébe még az se baj, ha korrupt; jut is, marad is.)
Az emblematikus történelmi rendszerekre, mint a fasizmusra, a bolsevizmusra, de akár a feudalizmusra többnyire metaforaként hivatkozunk – nem tesszük ki az idézőjelet, nem mondjuk hozzá, hogy „kvázi”, de odaértjük. Hallgatólagosan tudomásul vesszük a diskurzusnak ezt a játékszabályát, én azonban most játékon kívül állítom:
A lényeg, a természet és a karakter az, amit nagyon erőteljesen hangsúlyoznék. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy az Orbán-rezsim egy az egyben megfeleltethető a 20. századi fasizmusoknak. Más a játéktér ma, mint akkor; mások a lehetőségei egy fasizmusnak 2010-ben, mint a múlt század első felében. Például: a 20. század második felére kialakult egy európai konszenzus arról, hogy a háború, valamint mindenféle fegyveres erőszak mélységesen rossz és bűnös dolog, ezért a közvetlen terror lényegében kikopott a politika eszköztárából, és bekerült a helyére az a szemlélet, miszerint a politika egyik dolga épp az erőszak elkerülése. De nem árt tudatosítani, hogy a pacifista Európa csak néhány évtizede létezik; azelőtt (például Adolf Hitler színre lépésének idején) a háború a politika egyik lehetséges eszközének, sőt virtusnak számított, a csatateret megjárt férfi eszménykép, a hadban való személyes részvétel egyfajta beavatási rítus volt.
Ma a nyílt, fegyveres erőszak minden lehetséges módon való elkerülése még élő attitűd, ezért egy mégoly autokratikus rendben sem meri alkalmazni nyugati politikus. Viszont a pacifista elkötelezettség látványosan kezd fellazulni, és nagyon könnyen kisebbségbe is kerülhet a közeljövő Európájában.
A politika visszamodernizálódik
Hadd tegyek még egy kitérőt: felsorolom az Orbán-rezsim fasizmusát cáfolni igyekvő, általam ismert érveket, és azt is, mit gondolok róluk. (Ezeket Filippov nem mind említi, de az elemzésének nem is az a célja, hogy Orbánt tisztázza a fasizmus vádja alól, az csupán lehetséges hozadék.)
- Ma nem vagoníroznak be embereket, nincsenek koncentrációs táborok. Mivel a fasizmus elsősorban eszmerendszer és hatalmi attitűd, nem feltétlenül kell hozzá vagonírozás, sem koncentrációs tábor – érthető, hogy sokaknál a fasizmus szó a holokauszt rettenetes képeit idézi fel elsősorban (és pont ez teszi nehezen használhatóvá), de ez nem változtat a tényen, hogy voltak és vannak népirtás nélküli fasizmusok.
- A fasizmus múlt századi fogalom, ma már nem aktuális, ez itt a 21. század, helló! A demokrácia fogalma meg ókori keletkezésű, akárcsak a zsarnokság, de attól még bőven lehet aktuális. Igen, az ún. 21. századiság hívei rendre azt kiabálják, hogy a fasizmus a kommunizmussal együtt múlt idő, tehát kizárólag úgy szabadna beszélnünk ezekről, mint amik voltak. Eközben a 21. századiságot valamiféle posztmodern, sőt, a posztmodern utáni (poszt-posztmodern) dologként feltételezik, amikor is minden kategóriát, de még a kategóriátlanság kategóriáját is ki lehet dobni rossz kacatként, és megtérni valamiféle tiszta és józan pragmatizmushoz. Nem akarnám most a 21. századiságot (ami inkább manír, mint ideológia), elemezni, csak annyit jegyeznék meg, hogy – és számomra Filippov cikke is pont erre a folyamatra mutat – hogy a politika rohamosan visszamodernizálódik: izmusok és antiizmusok vívnak egymással, a világfalu az újraébredő nemzetállamok lakóhelye, azok minden negatív és pozitív hozadékával. Úgy tűnik, az úgynevezett progresszió (mint fejlődés) a világ nagyobbik részén ábránd, vagyis pusztán technológiai értelemben igaz. Semmi meglepő nincs abban, hogy megint létezik fasizmus. Hát persze, hogy ez a fasizmus mai, vagyis tulajdonképpen új, – de az új volta és a maisága nem érinti a lényegét; működik, mégpedig a 2010-es évek Európájában.
- Fasisztázni a lejárt, cikis, régibalos, DK-s arcok szoktak, tehát nagyon nem menő. Egyáltalán nem érdekel, hogy egy vélekedés menő vagy nem, és vállalom a kockázatát, hogy olyanokkal rokonítsanak, akikhez nem sok közöm van.
- A fasiszták fasisztának vallották magukat, Orbánék meg nem, és illik beszámítani az öndefiníciót. Az öndefiníciót nézetem szerint is be lehet számítani, de az még nem jelenti, hogy el is kell hinni (Hitler például vadul tagadta, hogy fasiszta volna).
- A fasiszták puccsal szerezték meg a hatalmat, nem demokratikus választások útján, és nyílt harcot hirdettek a demokrácia, az alkotmányosság és jogállam ellen. A 20. századi európai fasizmusoknak is volt „hibrid” időszakuk. A fasiszták hatalomátvétele rendszerint fokozatos. Hogy a német példánál maradjunk: 1932-ben Hitler pártjára, a NSDAP-ra a választópolgárok 37, 4 százaléka szavazott. (Ez 230 mandátumot jelentett, az addig viszonylag erős szociáldemokraták ennek csak a felét tudták megszerezni.) A rendkívül sikeres kampány lényege: a nemzeti élettér (Lebensraum) védelme az idegenektől. A militáns hangvétel ellenére szó nem volt az ellenzék fizikai megsemmisítéséről, az erőszakos akciókat kiszervezték, sőt, az ellenfélre fogták. Egy év múlva, válsághelyzetre hivatkozva, új szavazást írt ki a kormány, és már 43,9%-ban nyert abszolút többséget. Hitler bevezette a rendeleti kormányzást, majd „jogi, erkölcsi és politikai elégtételt” vett. Ami a demokráciáról és a jogállamról szóló szóló nyugati konszenzust illeti, erről természetesen Hitler is tudott és alkalmazta. Csak az ő felfogásában a liberális demokrácia torz, elkorcsosult valami, nem a népakarat megtestesítője, hanem az idegeneké; egy erős vezető a népért, a nép nevében cselekszik. A hosszú kések éjszakája után – amikor a zsarnok emberei likvidálták az ellenlábasaikat – Hitler épp arra hivatkozott, hogy a nemzet ellen készülő merényletet kellett megállítania, a jogállam védelmében. Puccs és erőszak ide vagy oda, Hitler mindvégig választott vezetőnek tekintette magát, aki a legitimációját a német népakaratból (Deutscher Volkswille) meríti.
Túl nagy ár nem létezik
Tökéletesen igaza van abban Filippovnak, hogy hibrid a rendszer, csak abban nincs igaza, hogy ez a tény megkülönböztetné Orbán szisztémáját például a fasizmustól.
Nem látom igazoltnak az állítást, hogy a demokratikus keretek megtartása az új autokráciák lényegét alkotná, inkább azt gondolom, hogy ezt a félállapotot szükség és kényszer szüli: egyelőre túl nagyok lennének a nyílt terror kockázatai. És nem olyan hátrányokra gondolok, amiket Filippov Gábor felidéz, hogy tudniillik a nyílt terror fenntarthatatlan és költséges. Történelmi példák sora mutatja, hogy a terror viszonylag sokáig fenntartható egy kellően fanatizált társadalomban (ahol a betegségtudatot felváltja a Nagy Testvér iránti szeretet). Ráadásul nem hinném, hogy bármi költségesebb lenne, mint egy Orbán-féle rezsim.
Plusz, aki képes kiszervezni az erőszakot, és adminisztratív módszerekkel ellehetetleníteni a vélt vagy valós ellenfelet, annak bizonyára a nyílt elnyomással szemben sincs erkölcsi aggálya.
Lehetetlen továbbá, hogy az Orbán-rezsim meghagyja tényleges lehetőségként, hogy egy bármilyen ellenzék leválthassa. A rendszerváltozás óta nem akadt rá példa, hogy bárki ennyire belakta volna a hatalmat (mondjuk, másnak eddig nem is volt rá lehetősége), és Orbánnak most már a mindent vagy semmit elvén kell megtartania a kormányzást. Két okból:
- A vezető réteg, vagyis a vazallusok, a klánfők, és maga Orbán a hatalom elvesztésével nem egyszerűen pozíciót váltana, hanem tökéletesen tönkremenne – ha el nem menekül, erősen kérdéses, hogy meddig maradhatna szabadlábon.
- A másik nem más, mint maga az eszme, aminek a vezér a fölkent prófétája. Orbán Viktor erős vátesztudattal rendelkezik.
Orbán nem egyszerűen hatalmat és pénzt akar, ez az igazságnak csak az egyik fele. Őfelőle nézve a hatalom és a pénz csupán eszköz arra, hogy a vízióját a nemzet érdekében valóra váltsa. És a víziónak egyetlen alternatívája van, a nemzet pusztulása. Ez annyit jelent, hogy nincs túl nagy ár. Egyszerűen nincs semmi, amit Orbán ne tenne meg – fogalmazhatunk úgy is, ne kellene megtennie – a hatalomért.
Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Mert miről ismerszik meg a fasizmus?
Azt javaslom, ne vegyük figyelembe a történelmi kommunista fasizmusdefiníciókat. Hangzatosak ugyan – „a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább és legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája” stb. –, de ne egyik totális diktatúrának a másikról alkotott nézetét tekintsük autentikusnak, főként, hogy a különbség köztük – jól látta József Attila és Alain Besançon – nem is lényegi.
Sajnos, ez alapján a Magyar nyelv értelmező szótárát is negligálhatjuk. Érdekes viszont, hogy az Oxford Dictionary így definiálja a fasizmust: „autoritárius és nacionalista jobboldali kormányzati és társadalmi rendszer”, – és nagyjából így szól Umberto Eco fasizmus-definíciója is. Az olyan, széles horizontú (és sok tekintetben egymással is vitában álló) fasizmuskutatók, mint Roger Griffin, Stanley Payne vagy Dietrich Orlow, elég pontos jegyek alapján rajzolják fel a fasiszta rendszer karakterét:
- radikális antiliberalizmus, antikommunizmus,
- a nemzeti újjászületés víziója,
- vezérkultusz, ami néhány esetben dinasztikus (a karizmatikus vezér családjával és egész udvartartásával együtt sajátítja ki a hatalom kapcsolótábláit és a gazdasági erőforrásokat),
- totális állami propagandagépezet, az ellenzéki média elleni harc,
- paramilitarizmus, fegyverkezés, sőt fegyver- és hadseregkultusz, háborús hangulat, folyamatos mozgósítás,
- a titkosszolgálatok jogkörének kiterjesztése, besúgóhálózat,
- a férfiasság, a bajtársiasság és a harci szellem dicsőítése,
- félelmek generálása, az idegengyűlölet tudatos erősítése,
- régi elemekből összerakott, saját mítosz-, rítus- és jelképrendszer, a dicső múlt hangsúlyozása, a politikai liturgiáért való rajongás, nagygyűlések és díszszemlék,
- dekadenciamítosz, vagyis annak hangoztatása, hogy a kultúra – amit az újjászületett nemzet meg fog haladni – hanyatlik; („Az Európai Unió fejlődése éppen megtorpanófélben van, és nekünk most új energiákra, új népekre, új gondolkodásokra is szükségünk van” – mondta nemrég Orbán),
- sovinizmus, rasszizmus (csak néhány gyors példa: a Fidesz házi publicistája, Bayer Zsolt tavaly a „keresztény fehér faj önvédelméről” értekezett a kormánytábor helyeslése mellett; a napokban jelent meg a kormány lapjában, az origo.hu-n egy cikk, ami azon borong, hogy a Kinder csoki új csomagolásán színes bőrű kisfiú látható, és hosszan lehetne folytatni a sort;)
- a tiszta nemzeti kultúráról szóló elképzelés, amelynek puritását meg kell őrizni, illetve helyre kell állítani,
- különutas (unortodox) gazdaságpolitika,
- kollektivista erkölcsi nevelés, a fiatalság és a gyermekek nemzeti elköteleződésének formálása,
- a vallás, szakralitás beemelése a politikába,
- etatizmus, vagyis az állam beavatkozó szerepének növelése,
- az állam szolgálatában álló „családi életrend”, amelyben a férfiak elsősorban harcosok, a nők pedig anyák,
- vitalizmus, azaz a nemzet tagjainak szaporodását serkenteni kívánó szólamok és programok, termékenységkultusz,
- korporatizmus, vagyis az az elképzelés, hogy közös érdek mentén, osztálykülönbségek nélkül együtt dolgoznak a nemzet tagjai a felemelkedésért (vö.: nemzeti együttműködés rendszere).
Ha a fasizmus elsődleges jegye a nyílt fizikai erőszak az állampolgárokkal szemben, akkor persze az Orbán-rezsim valóban nem fasiszta. A 20. századi fasizmusoktól megkülönbözteti az is, hogy pro forma nem üzent hadat senkinek, és nincsenek gyarmatosító törekvései. Ám a fasizmus előbb eszmerendszer, csak aztán praxis; és a fenti tüneteknek már mindegyikét produkálja valamilyen formában az Orbán-rezsim. Ha van betegségtudat, ha nincs, a diagnózis ezek alapján már felállítható.
A lehetőségek mi vagyunk
Nyilván indulatokat szít, ha fasisztának nevezzük az Orbán kormányt. És akik arra intenek, hogy a minősítő jelzőkkel és indulatszításokkal csínján kell bánni, azoknak igazuk van; bánjunk csínján. Mérlegelni kell, hogy van-e olyan magasabb jó, ami miatt megéri: és van. Létezik történelmi tapasztalat, és a fenomenológiából lehet a karakterre, abból pedig a várható cselekvésre következtetni. Ha tudjuk, hogy mi micsoda, akkor nagyjából azt is tudjuk, hogyan működik és merre tart.
Például: Filippov valamiért azt állítja, hogy a hibrid autokrácia megoldásának a politika terepén kell maradnia. Ez közkeletű vélekedés. Viszont, ha ez a hibrid autokrácia a jellegét tekintve fasiszta, annak pont a lényegéhez tartozik, hogy felszámolja a politikát, és nekünk az a feladatunk, hogy felszámoljuk az ezzel kapcsolatos illúziókat. És: ha az Orbán-rendszer fasiszta, az azt is jelenti, hogy nincs meg benne a konszolidáció elvi lehetősége. Amiből az jön, hogy stagnálhat egy ideig, de valószínűleg inkább radikalizálódni fog – abban a mértékben, ahogy a lehetőségei engedik.
És a lehetőségei mi vagyunk.
Ha jól számolom, három választása marad azoknak, akik nem menekülnek el a fasiszta hibrid autokráciából.
- Ellen lehet állni neki – erkölcsileg ez a legnemesebb, de nagyon kockázatos, és minél szervezetlenebb, annál kockázatosabb.
- Meg lehet alkudni vele. (Nem viccelek, tényleg meg lehet. A rendszer sóváran keresi és busásan díjazza a megalkuvókat, a korábbi ellenlábasokat is boldogan öleli a keblére.)
- Túl lehet élni valahogy. Minden autoriter rendszerben el lehet lavírozni, ki lehet bekkelni. Nálunk a kibekkelés nemzeti hagyomány, valószínűleg a legtöbben a „befogom a szám, próbálom tenni dolgom, és nem foglalkozom a politikával” utat választják. És ennek a vegyes falazatú rendszernek egyik fontos építőanyaga pont ez a hozzáállás.
A jövő transzcendens fogalom. Minden új nap valamennyire kiszámítható, ugyanakkor valamennyire meglepő. A fasizmusok egy ideig nagyon népszerűek, de talán vannak olyan támogatói a kormánynak, akik ha belelátnak annak sötét lényegébe, elriadnak tőle.
A fasizmus passzív támogatók és lelkes hívek híján összeomlik.
Vagy egyszer csak lejár az ideje, mint mindennek a világon.
