Poszt ITT
04-[101]

Gyarmati Andrea: Lehettem volna Mrs. Dupont, a McDonald’s pedig McGyarmati

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2018. 06. 16. 09:00

Elmentünk a meggazdagodás mellett.
Korábban a témában:

Amikor elmentél – lassan öt éve – azt mondták, idővel könnyebb lesz. És való igaz, másmilyen lett. Könnyebb, vagy néha nehezebb, nem igazán tudom, nem is szoktam ezen sokat gondolkozni. Megszoktam, hogy nem vagy, hogy nem érlek el, csak gondolatban, vagy néha még úgy sem.

Vannak napok, sőt olykor hetek, mikor csak tompán fáj, nem zavaró, de gondolom, ebben nincs semmi különös. Bizonyára más is így van vele.

Aztán történik valami, előkerül egy emlék, és akkor úgy érzem, milyen jó lenne ezt is, azt is még egyszer megbeszélni veled.

Jó lenne tudni, ugyan vajon jól vagy-e és ugyan vajon mit szólnál mindahhoz, ami azóta történt, hogy nem vagy már velünk.

Hogy jobb lett vagy kevésbé, mondom, nem tudom, egy hiány mindig ott a szívemben, akkor is, ha nem okoz napi fájdalmat. Ilyenkor elő szoktam bányászni a közös dolgainkból valamit, ami felvidít, mint például ez a mostani, nem egyszerű történetet.

Valahogy az került szóba sok évvel ezelőtt, hogy miképpen lehetett volna meggazdagodni. A téma aktualitását épp az adta, hogy valaki rendszeresen lejárt az edzéseimre abban a néhány hétben, míg egy verseny után ott maradtam Santa Clarában az amerikaiakkal felkészülni. Amolyan „nézzük meg, ők mit tudnak” alapon. Mindez akkoriban, 1973-ban, ritkaságszámba ment. Én is épp csak belekóstoltam, és már rohantam haza, a családomhoz. Hozzátok, és elsősorban Misához, akivel akkoriban közel egy éve házasok voltunk.

Nos, amíg Amerikában edzettem, minden edzésen megjelent egy ember, és végigülte a teljes délutáni négy órát. Láttam, nagy tisztelettel beszélnek a társaim vele, de nem igazán érdekelt, kicsoda ő. Kiderült, Amerika egyik leggazdagabb családjának a sarja, sőt, az is kiderült, miattam üldögél a padon. Hittem is, nem is, amit a többiek mondtak, de hát fülig szerelmes voltam Misába, nem érdekelt, ráadásul az illető ránézésre öreg is volt.

Male swimmer at the swimming pool.Underwater photo.
Fotó: Thinkstock

Egy tizenkilenc éves lánynak, mint én, egy harminc feletti úr, még ha kedveltem is a nálam jóval idősebbeket (Misa is tizenegy évvel volt idősebb, mint én), szóba sem jöhetett. Mindez jóval később került elő, épp csak hogy kiegészítsem, amit arról meséltél, miképpen szállt el melletted vagy mellettünk a meggazdagodás lehetősége.

Miután 1956-ban elmentünk Magyarországról, sokfelé éltünk a világban. Többek között Amerikában is, ahol Anyu már gyógyszerészként dolgozott, te pedig kerested a helyedet az akkor még sehol sem tartó amerikai vízilabdasportban. Hol máshol, mint a vízben, a labdát kergetve. Talán vártál valahol Anyura, ültél egy teraszon, amikor melléd huppant egy ember, és  szóba elegyedett veled.

– Úgy tudom, ön európai, és nemrég érkezett Magyarországról – így az illető.

Bólintás.

– Azt is tudom, hogy ön híres sportoló, kétszeres olimpiai bajnok és emblematikus alakja volt a forradalmi eseményeknek – így emberünk.

Újabb bólintás.

– Az üzletláncomhoz szükségem lenne önre egy reklámfogáshoz.

Hallgattál, és úgy érezted, nem vagy eladó.

Emberünk azonban nem adta fel, mondta tovább.

– Világszerte új üzletekkel szeretném bővíteni a gyorsétterem-hálózatomat.

– Hmm, és mit árulnak?

– Főleg hamburgert.

Amit történetesen te sosem szerettél, épp a fűszerezése, és a magyar földön is szokásos fokhagymatartalma miatt. Tehát a válaszod így hangzott:

– Köszönöm, de nem érdekel, nem kedvelem a hamburgert.

És mindez nem is lenne érdekes, ha később, amikor az első Mekit nyitják Magyarországon, nem mondod, hogy gyere, meghívlak valahová, ami kisrészben akár a miénk is lehetne.

Nézek bután, ugyan vajon hogyan lehetne épp a miénk a McDonald’s, ami 1988-ban az év szenzációja volt, mármint az, hogy már ilyen is van Budapesten.

Szemed se rebben, „lehetne akár McGyarmati”, mondod, és nagyon röhögünk, amikor elmeséled a történetet. Én sem akarok lemaradni, cserébe elmondom, hogy én viszont lehetnék Mrs. Dupont, aztán csak dőlne a lé, nem is tudnánk vele mit kezdeni.

– Nem rossz – mondod –, de nekem van még egy.

Privatizációs történet arról, hogy annak idején felajánlották neki a Soproni Sörgyár vezetését. Amit így utasított el:

– Én ahhoz nem értek, és különben is utálom a sört.

Szóval se fasírt, se sör, se idősebb, ám nagyon gazdag „kérő”, merthogy „élhetetlenek vagyunk, Andukám”, ezt mondtad, de nem gondoltad komolyan.

Én sem, de jólesett kinevetni magunkat.

Jó lenne még  együtt nevetgélni veled, jó lenne, ha láthatnád az unokámat. Szóval jó lenne, de így is ide tudlak varázsolni, és ez se semmi.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.