Poszt ITT
Blackboard, chalk and sponge, close-up

Gyarmati Andrea: Szivacsot vágtam a tanár fejéhez

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2018. 06. 09. 10:00

Ráadásul fogadásból.
Korábban a témában:

Igencsak izgága kislány voltam. A mai meghatározások szerint tán az ADHD-s, vagyis hiperaktív kritériumoknak is megfeleltem volna, azzal a különbséggel, hogy figyelni mindig tudtam és szerettem is.

A sport, a rendszeres mozgás adta magát az én családomban, és nagyon jót is tett, nemcsak a későbbi sikerek szempontjából, hanem azért is, mert megnyugtatott.

Az extraterhelést egyébként is mindig sokkal jobban tűrtem, mint a szétfolyó napokat. Igaz, az utóbbiból kevés akadt. Ám, ha mégis, abból olykor komoly gondok származtak, melyeket a szüleim példaértékűen kezeltek.

Az alábbi történet nem mai, de tanulságos.

Talán harmadikba jártunk. Az már az az időszak, amikorra egy nyugtalan kisgyerek is megtanulja az iskolai rendet, fegyelmet. Szerettem iskolába járni, tanulni is, mert elfogadtam, annak, hogy tudjak, az az ára, hogy bizonyos dolgokat el kell sajátítani. Negyvenöt percen át egy helyben kell ülni viszont nem bírtam, különösen unalmas órákon.

Osztályfőnökin valami teljesen érdektelen dologról volt szó, és mi Lacikával, a padtársammal épp nem a legelőírásosabban viselkedtünk.

Lacika egyszer csak azt mondja: – Úgysem mered megcsinálni!

Ehhez annyit érdemes tudni rólam, hogy van két mondat, ami már akkor is tettre sarkallt: az „úgysem mered megcsinálni” és a „légy szíves, segíts” kicsi gyerekkorom óta olyanok számomra, mint egy startpisztoly, arra inspirál, hogy fogjak hozzá valamihez.

Még valamit el kell magyaráznom. Nevezetesen azt, hogy akkor már hetek óta gyakoroltuk, többen az osztályból, a bumerángot. Nagyon elmés játék. Az a lényege, hogy a félig nedves-vizes táblatörlő szivacs ügyes technikával eldobható úgy, hogy bumerángként visszatérjen hozzád, miután eltaláltad a tanári asztal sarkát.

Természetesen versenyeztünk is a szünetekben, hogy kinek és hányszor sikerül ezt tökéletesen megvalósítania.

Most azonban Lacika úgy vélte, itt az idő kipróbálni, tanár jelenlétében a gyakorlat végrehajtható-e észrevétlenül. Ez a komoly kihívás mindjárt fogadás tárgyát is képezte tíz forintos nagyságrendben.Tíz forint komoly vagyont jelentett, akkoriban négy zacskó mirelit szilvát lehetett érte kapni, amit mindannyian nagyon szerettünk.

Szóval a jelentős összeg és az „úgysem mered megcsinálni” győzött, és én szépen becélozva az asztal sarkát dobással próbálkoztam. Hát, igencsak gyászos eredménnyel, mivel a szaftos szivacs az osztályfőnökünk fején csattant.

education, elementary school, learning and people concept - group of school kids with notebook writing test and helping in classroom
Fotó. Thinkstock

Még ezzel sem lett volna nagy baj,  ha otthon nem azt sulykolják folyton, hogy „Anduka, mindig igazat kell mondani, ha bevallod, mi történt, nem lesz baj, ám ha kiderül, hogy hazudtál, abból sok rossz származhat”. És így is volt, bármilyen csínytevést elnéztek, ha nem sumákoltam. Időnként volt persze hegyi beszéd, hogy mit igen és mit ne, de megéltem, hogy a szüleim jó néven veszik és értékelik, ha igazat mondok.

Szóval, azt kérdezi a tanár néni: – Ki volt az?

Én meg jelentkezem.

Lacika csendben lapít mellettem.

– És miért dobálod a szivacsot? – szól a következő  kérdés.

Megint csak az igazmondás keretein belüli a válasz:

– Fogadásból!

Ekkor tör ki a botrány. Igazgatói iroda, persze kiderül, hogy ki biztatott, vagyis kivel fogadtam, Lacika is raportra kerül. Kapunk mindketten egy méretes intőt.

Jól tanultam, csupa ötös, intő eddig sehol, soha, szóval rendesen megijedek, hogy szomorúak lesznek a szüleim.

Mondom az intőt este, mesélem a történetet, és hát nem túl lelkesen, de megdicsérnek, hogy vállaltam a tettemet. Nincs harag. Ez jó. Még azt is elmagyarázzák, hogy okos kislány nem csinál ilyen butaságot, de közben úgy érzem, csendesen derülnek a sztorin. Megígérem, hogy ilyet többé nem teszek, s gondolkozom, mielőtt bármit csinálnék. Mintha az olyan könnyű lenne. Nincs dráma az intőből másnapig, mert akkor történik valami, ami jelentősen változtat a szüleim hozzáállásán.

Lacika édesanyja becsörtet az  iskolába és tájékoztatja az igazgató bácsit, hogy ő komoly szívbeteg, rosszul lesz az ilyen helyzetektől, és majdnem kórházba kellett vinni Lacika intője miatt. Persze csak majdnem.

A jelenet hatására a felbujtó intőjét eltörlik, annullálják.

Rettentő igazságtalannak érzem az egészet, a nem azonos megítélést régen se bírtam, ma is utálom, de hát végül is én vagyok a hunyó, én dobálództam.

Otthon elmesélem a fejleményeket. Apu kuncog, amolyan vihar egy kanál vízben arcot vág, ám Anyu  elborul.

Na, Suta – ez Apu beceneve a balkezesség okán –, én holnaptól gyomorbajos leszek, és elintézem ezt a dolgot, mert az mégsem járja, hogy az egyik gyerek megússza egy mondvacsinált betegséggel, a mienket pedig megbüntetik.

Egyébként, de ezt nyilván tudod is, nem volt Anyu gyomrának semmi baja, csak engem akart megvédeni egy igazságtalanságtól.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.