A Forbes Urban különszámában van egy lista, a lap szerint 25 legbátrabb magyart sorolják fel.
Büszke vagyok arra, hogy én is köztük lehetek. A lapszámra való reakciók tükrében még inkább.
Schillingnéznek, mindenféle mondatokat adnak az emberek szájába, nemi identitáson gúnyolódnak. Elsősorban azt emelik ki, hogy egy a közös ezeknek az embereknek a többségében: kormánykritikusak. Ebben a legszörnyűbb, hogy az ilyen cikkek és kommentek és levelek gyártói nem is veszik észre, hogy ezzel még inkább aláhúzzák a borzasztó tényt: Mi a bátorság ellentéte? A gyávaság. Ami magába foglalja mind a nyílt hódolatot, mind a kívülálló semleges pózában való tetszelgést (cinkos, aki néma), mind a magunkba forduló megalkuvást. Amikor azzal védekezem, hogy mondanám, de nem lehet. Mert tartok a büntetéstől. Egy ilyen közegben igenis bátor, aki szólni mer. Egy egészséges társadalomban a kritikus hang természetes. Nálunk bátorságnak számít. Itt tartunk.
Miért kell nálunk még mindig bátornak tekinteni például azt, aki vállalja a másságát?
Hát épp azon felhorgadó hangorkán miatt, ami a reakciókat jellemzi. Hogy nálunk csak sivalkodó ballib szemét lehet, aki ilyen embereket (külön emlegetik az átlagtól eltérő nemi identitással rendelkezőeket) pártfogol, vagy egyenesen a heterókkal egyenrangúnak tekint és azonos jogokat követel nekik.
Alázatra akarják nevelni a tömeget, de nem tudják, mi is az igazi alázat. Amiből profitálhatnának is.
Nem akkor vagy alázatos, ha térdre hullsz és megalázkodsz, hanem akkor, ha bátran kiállsz a rád bízott ügyért – mondja Müller Péter.
Na ezt a magadért és a hazádért dolgozó alázatot nem ismerik a hatalmat birtoklók.
Ebből is látszik, hogy egyetlen dolog fontos számukra: a saját gyarapodásuk. És e cél elérésére semmi nem drága. Még az sem, hogy apránként kialakítottak körülöttünk egy bántalmazó társadalmat. S a bántalmazó társadalmak sajátja, hogy elbizonytalanítanak önmagadban. Hogy olyan keretek közé kerülsz, ahol elvárás a csöndes és alázatos (általuk használt értelemben vett alázatról beszélünk) alkalmazkodás, a hallgatás. Ahol egy központi ideológia felelős a lélek komfortfokáért. Mindegy, ennek mi lesz az ára.
Hallani, hogy „oh, ne politizálj már mindig, nem lenne jobb neked, ha befognád a szádat, nem törődnél azzal, mi megy körülötted?”. Nem, tudom, hogy nem lenne jobb. Politizálni ugyanis annyi, mint foglalkozni a társadalommal, amiben élünk; már az eredeti jelentésében is a polisz ügyeivel való foglalatosság.
Ki akar egy macsó és kirekesztő társadalomban élni, ahol titkolni kell a betegségedet, ahol lapulnod kell, ha máshogy gondolsz a szerelemre, mint az átlag? Ahol a hatalom nem tűri a kritikát és ahol hazug jelszavakkal lehet leplakátolva még a látóhatár is? Ahol gyermekként kezelnek és terelgetnek milliókat és mesékbe való beszédekkel kápráztat el minket hetente a főapuka?
A mesterien kialakított aszimmetrikus függőségi viszony megtartása rettentően fontos a jelenlegi hatalomnak. Egy ilyen relációban az egyik fél mindig kiszolgáltatott, ezáltal kizárólag egyet tud tenni: reagálni a fölötte lévő erőre. Ezt hívja a pszichológia kikényszerített engedelmességnek. Semmiképp nem beszélhetünk ilyen esetben egyenrangú interakciókról, még ha ezt szeretnék is ócska mutatványokkal elhitetni.
Ilyen trükköcske ugyebár a nemzeti konzultáció is.
És nemcsak maga a gesztus vicces és átlátszó, hanem még a kérdések is irányítottak, hiszen Az ilyen viszonyok sajátja még, hogy a lejjebb lévő fél igyekszik úgy kommunikálni (mindenáron, a saját igényei és a saját igaza árán is), hogy a másik felet meggyőzze lojalitásáról. Sok esetben már fel sem vetődik, hogy a két fél közötti kapcsolat bármilyen szinten és formában megváltoztatható lenne. Még akkor sem, ha látják, miben élnek.
Ezért tartom önmérgező gyávaságnak azt, amikor mondják: „Tudod, hallgatnom kell, a munkahelyem miatt.” „Tudod, én szólnék, sőt, őrjöngve kiabálnék, de nem tehetem, kisváros ez.”
Sajnos, míg korábban dühös voltam, ma inkább csak sajnálom azokat, akik kénytelenek így élni. És még el is kell fogadnom az érveiket. Mert ahogy a helyzet kinéz, itt mostanában tényleg nem lesz változás. És a történelem örök tanulsága: Sajnálom, hogy nem tanultuk meg, hogy ki kell állni magunkért, s hogy minden szinten meg kell vívni a harcainkat. Nekem a lelki egészségem függ tőle. Másoknak is, csak még nem fogták fel. Nálunk mindig csak túlélni kellett, és a túlélés ára, megtanultuk, sokszor a megalkuvás.
Periklészt idézem:
Tudjátok meg, hogy a boldogság titka a szabadság, a szabadság titka viszont a bátorság.
Komoly a baj, ha egy ország nagy része nem is meri már álmodni, hogy akár boldog is lehetne.
Egy boldog és szabad országban nem így nézne ki a bátrak listája.
