„És ott elől a háború
Csak a kisebb baj; szomorúbb,
Mi hátul áll,
A döghalál.
Be kijutott a részed
Isten csapásiból, o hon,
Folyvást arat határidon
Két kézzel az enyészet.”
(Petőfi Sándor: Szörnyű idő)
A 46-os főútvonal döntően alföldi mezővárosokat köt össze. Kiindulópontja Törökszentmiklós, végpontja egy mezőberényi kereszteződés. A kereszteződés egyik sarkában, nemzetiszínű szalagokkal ékesített lombkorona alatt üldögél egy költő. Petőfi Sándor vélhetően ebben a városban írta utolsó költeményét, 1849 júliusában innen indult el Bem táborába. Az évszázadok során – hol önszántukból, gyakrabban kényszer hatására – sokan indultak útnak Mezőberényből. Magyarok, szlovákok, svábok, zsidók, cigányok. Betelepítettek, kitelepítettek, munka- és haláltáborok későbbi lakói, túlélői, halottai. Anyai ükapám is – aki a Szörnyű idő születése után öt évvel, 1854-ben született – innen indult el egy boldogabb élet reményében Kolozsvárra, én pedig, Békéscsabáról hazafelé tartva, miatta látogattam el Mezőberénybe. Önszántamból jöttem, mert még ilyen idők járnak, jöhetek is, mehetek is. Nem sokkal este 9 óra után távoztunk Eszti néni vendéglőjéből, aztán elindultunk a tótvéget és a németvéget keresztülvágó, kietlen 46-os út tót oldalán.
Annak idején a tótvég, magyarvég, németvég – azaz a három „falu” – utcahálózata szerves egységet alkotott.
A jelenlegi városképből – a fő közlekedési utak nyomvonalából, a közösségi épületek elhelyezkedéséből – is kikövetkeztethető a három nemzetiségnek ez a falusias elkülönülése. A három templom – a szlovák és a német evangélikus, valamint a magyar református – olyan elhelyezkedésű, mintha egy-egy falu központjában építették volna: mindegyiket kis tér veszi körül, s a fontos közlekedési utak ide futnak be.
A részben Szarvasról áttelepült, részben Nyitra, Liptó és Árva megyékből leköltöző evangélikus szlovákoknak 1723-ban már templomuk is volt Berényben. A szintén evangélikus, Elzászból és Frankföldről származó, és hartai, soltvadkerti továbbköltözőkkel is szaporodó németek 1721 és 1725 között telepedtek be.
Az újratelepülés évtizedeinek anyanyelv szerinti aránya, amely körülbelül még száz évig megmaradt, a következő volt: szlovák: 45 százalék, német: 34,1 százalék, magyar 21,4 százalék. A község északi felében a szlovákok, középső részében a németek, déli részén a magyarok kaptak helyet.
A délutánt a németvégen töltöttük, ahol a Tóthágas Söröző hátsó kertjének virágzó szivarfái alatt gyorsan szaladt az idő, és mire Eszti néninél végeztünk a vacsorával, ránk esteledett. Öt perce sétáltunk a sötét, akadályoktól a legkevésbé sem mentes járdán a belváros felé, mire feltűnt, hogy a főúton ez idő alatt egyetlen autó sem haladt el. Már délelőtt felhívta a figyelmünket egy belvárosi kávézóban dolgozó hölgy, hogy Mezőberényben 10 órakor minden bezár, és a békés kisváros kiürül, de arra azért nem számítottunk, hogy este 9-kor olyan kényelmesen gyüszmékelhetünk majd egy főútvonal kellős közepén, mint egy macskaköves kisvárosi sétautcán. Már majdnem átértünk a németvégre, amikor a távolban, a 46-os torkolatánál, Petőfi szobra mellett bekanyarodott a rendőrautó.
1945 januárjában Mezőberényben házról házra jártak a szekerek, amikkel a kijelölt személyeket csomagjaikkal együtt az iskolákban kialakított gettókba és a német templom szomszédságában álló szálló épületébe szállították. Folyamatosan érkeztek a német származásúak a község belterületéről, távoli tanyákról egyaránt. Az épületeket fegyveres katonák őrizték, családtagokkal már nem találkozhattak a begyűjtöttek. Összezsúfolva, a földön fekve, csomagokra dőlve töltötték az indulás előtti utolsó berényi éjszakákat. 1945. január 6-án, Vízkereszt napján (más forrás szerint január 7-én) a csoportot felpakolták a leponyvázott teherautókra, az összekészített csomagok egy részét pedig szekerekkel vitték utánuk Gyulára.
Monostori Márton így írja le ezt a napot: „Tömegkatasztrófa történt a község életében (és oly sok más, hasonló sorsú község életében…), amely a sok emberen, és azok családtagjain keresztül a fél község elevenébe vágott. Azt hiszem, nem tévedek, amikor azt állítom, hogy ez a nap volt a csöndes Körös menti mezővároska történetének legszomorúbb napja.”
1945. január 10-én közel 2000 fő némettel indították el a szerelvényt Gyuláról Románián keresztül a Szovjetunióba. A mezőberényi csoport nagy részét Gyulán bevagonírozták. 535 fő, akik közt voltak mezőberényiek is, nem fért be a gyulai transzportba, így őket még 10-én átszállították Elekre. 1945. január 11-én 13 órakor 1903 fővel indult Elek község vasút-állomásáról a szállítmány.
Fotó: Thinkstock
A túlélők 1947. július 29-én egy hajnali órában, közel 31 hónap távollét után érkeztek vissza Mezőberénybe. Hatalmas tömeg fogadta a vasútállomáson, közel négyszáz ember hozzátartozója várta, hogy régen látott szeretteivel begördüljön a szerelvény.
Figyelembe véve, hogy a 46-os úton nemhogy egy lélek, de még egy autó sem járt, nyugodtan kijelenthető, hogy a rendőrség nagy erőkkel, a megkülönböztető jelzés használatba vételével vonult a helyszínre.
– Álljanak a gépkocsi elé – utasított minket a rendőr.
– Jó estét! – feleltük. – Mi a probléma?
– Igazoltatás!
Mialatt az egyik rendőr az iratainkat ellenőrizte, a másik kikérdezett minket. Mégis mit csinálunk itt, hogy kerülünk ide.
– Sétálgatunk, megyünk hazafelé – feleltük.
– A főútvonalon?
– Ez egy főútvonal?
– Hát persze, hogy főútvonal! Azért észnél kéne lenni, uraim! El is csaphatta volna magukat egy autó.
Megfordultam és végignéztem az üres alföldi főútvonalon, amely fölött szép, tiszta időben, ha nincs délibáb, bizonyára ellátni a húsz kilométerre található Gyomáig is.
– Még szerencse, hogy nem történt nagyobb baj.
– Bizony!
– Csak át akartunk kelni az úton, mert arra lakunk. Többször nem fordul elő – mondtam.
– Budapestről jöttek? – kérdezte a másik, aki a papírjainkat ellenőrizte.
– Onnan – feleltük.
– Mégis mit csinálnak itt?
– Kirándulunk.
– Itt?
– Itt. Szeretünk kirándulni. Tegnap Békéscsabán voltunk, hazafelé megálltunk itt.
– És mit csináltak Békéscsabán?
Nem árultuk el, hogy mit csináltunk Békéscsabán, mert úgy gondoltuk, nem sok köze van ennek a rendőrnek ahhoz, hogy mit csinálunk mi akárhol is, egyedül ahhoz van köze, hogy mit csinálunk a 46-os út közepén, máshoz aligha.
– Nagyon régen rokonaim éltek itt – mondtam. – Meg akartam nézni a várost.
– Miért nem ezzel kezdte? – kérdezte a rendőr. – Na, menjenek!
– Akkor, ahogy szokás, a szabályokat betartva, ott közlekedünk majd a járdán, jó? – mondtam.
– Voltam én Budapesten, ott is vannak járdák, dolgoztam is ott, élnek ott rokonaim – felelte a rendőr, aztán beültek és elhajtottak.
Meleg helyzet volt, mi tagadás.
A második világháború után gyökeresen megváltoztak a nemzetiségi arányok Mezőberényben. A magyar–szlovák lakosságcsere keretében 235 szlovák család (976 személy) Szlovákiába települt át, és helyükre Gutáról magyarok költöztek be (124 család, 591 személy); a németek közül pedig 926 személyt telepítettek ki Németországba.
A mezőberényi zsidók közül igen kevesen tértek haza. Többségük a munkaszolgálatosok közül került ki, de néhányuknak Auschwitzból is sikerült visszatérni. Levéltári forrásokból annyit tudni, hogy 1945. február 19-én Mezőberény községben történt összeírás során 21 zsidót találtak. Arról, hogy pontosan hány embert gyűjtöttek össze a mezőberényi gettókban, nincs pontos adat. A mezőberényi holokauszt emlékművön 153 áldozat neve szerepel, de ismeretes, hogy a berényi gettóba költöztették a köröstarcsai zsidókat is. Így tehát azt valószínűsítik, hogy a mezőberényi gettóban élők száma hozzávetőlegesen 160 fő volt.
Hazafelé menet furcsa hangokra lettünk figyelmesek. Előbb egy vitatkozó, meglehetősen részeg társaságba botlottunk, majd a főtéren áthaladva, nem messze a szálláshelyünktől szemtanúi voltunk annak, amint két férfi megpróbál feltörni egy tejautomatát. Nem hinném, hogy tejet akartak inni, valószínűbbnek tartom, hogy a pénzt szerették volna megszerezni a masina kasszájából. Egyikük pár perccel később észrevett engem, ahogy keresztül sétáltam a téren.
– Balázs vagyok – mondta. – Beszélgessünk már!
– Nem érek rá, Balázs – feleltem.
– Ide figyelj. Én imádom, ha valami tönkremegy, szétrohad.
– Nagyon érdekes gondolat, Balázs. Miért imádod?
– Mert akkor fel lehet újítani.
Miután otthagytam Balázst, láttam, amint megpróbál bejutni az egyetlen még nyitva tartó kocsmába, de ott nem látták szívesen, becsapták az ajtót az orra előtt. Balázs tönkremenve, szétrohadva távozott. Csak remélni tudom, hogy másnap sikerült rendbe tennie magát.
Mi délben már a gyönyörűen felújított mezőberényi vasútállomás első vágányának peronján vártuk a Budapest felé közlekedő gyorsvonatot. A 3. vágányon egy magányos mozdony készülődött az indulásra, és amikor az engedélyt megkapta, hatalmasat dudált. Összerezzentünk, útitársam fel is kiáltott, a kurva életbe.
– Mit fogtok csinálni, ha háború lesz? – kérdezte egy hang a szomszéd padról. Mogorva, hatvan körüli férfi volt.
– Hogy mondja?
– Ha így megijedsz, mi lesz, ha háború lesz?
– Reméljük nem lesz.
– Én remélem, lesz!
– Igen?
– Naná!
– Maga berényi?
– Igen.
– Szereti, ha valami tönkremegy, szétrohad?
– Tessék?
– Kivel szeretne háborúzni? Meg minek?
– Túl sokan vagyunk. Véráldozat nélkül nincs változás – felelte.
2001-ben Mezőberény lakosságának 91 százaléka magyar, 4 százaléka cigány, 3 százaléka szlovák, 2 százaléka német nemzetiségűnek vallotta magát.
Keimelt képünkön Petőfi Sándor felavatott mellszobra, Pető Hunor szobrászművész alkotása Kápolnásnyéken az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének évfordulóján, 2016. március 15-én. Fotó: Bodnár Boglárka / MTI
