Egri Viktor: A sportújságíró, ha magyar sikernek örül, a kormánynak csinál propagandát

Tűzifát osztott Fucsovics Márton. A képek alapján margarint és lisztet, talán kristálycukrot is. Ez pedig új rekord. És nem a nemeslelkűségé. Másé. Ennyire gyorsan és pofátlanul sporteredményből még nem próbáltak meg politikai tőkét kovácsolni. Pláne a nyomor üllőjén.

Fucsovics az Australian Openen elért, magyar férfi teniszezőtől évtizedek óta nem látott sikere után hetekkel, és a – legtöbb profi tenisztornával ellentétben nagyfokú állami támogatásból rendezett – magyarországi torna tévéközvetítésének köszönhetően, ismertsége csúcsán, Szűcs Lajossal, a Magyar Teniszszövetség elnökével közösen jótékonykodott. A világjárta játékosnak Pécel nyilván régóta a szíve közepe, hogy ott óhajtotta adományával és személyes varázsával megajándékozni a rászorulókat. Az ottani híres salakoson eltöltött izzasztó edzések emléke? Egy régi szerelem? Vagy? Vagy Szűcs Lajos ott országgyűlési képviselő és egyben jelölt az áprilisi választásokon? Vagy.

A teniszszövetség 2016-ban közel kétmilliárd forintnyi állami támogatást kapott, ami már eleve az ötszörösére rúgott a néhány esztendővel korábbi összegnek. Ez 2017-re hétmilliárd fölé emelkedett. 2018-ban a már így is áradással fenyegető közpénzfolyam újra tetőzhet. Ebből a keretből duplázta meg a magyar teniszszervezet azt a forintmennyiséget, mely Fucsovics kedvenc süteményének árusításából, és a sportoló ugyanakkora mértékű személyes hozzájárulásából jött össze. A kétszerezés után úgy 750 ezer forintból osztogathatott a duó. A tenisz világában összdíjazásnak meglehetősen alacsony. Ha valaki rászorul, rengeteg.

„Fucsovics páros sikere Pécelen!” Vagy valami ehhez hasonló lehet a képaláírás a helyi önkormányzati lapban és az esetleges választási szórólapon. De lehet, hogy inkább Szűcs képviselő a hangsúlyos? Apróság, de a kampánynak tűnő esemény csak Szűcs képviselőnek és pártjának nem került egyetlen fillérjébe sem. A Gyermekjóléti és Családsegítő Szolgálat, valamint a Jótékonysági Receptműhely a kiinduló forrásként szolgáló süteménybe öntötte a hozzávalókat, Fucsovics a saját zsebébe nyúlt, a szövetség pedig egyhangúlag úgy látta jónak, ha támogatja a sportág szempontjából fontos Pécel szegényeinek megsegítését.

Léteznek nézőpontok. Ott van például a politikusé. Az övé egyre egyértelműbb, és a gátlástalanság lassan már megszokottá válik. Újra. A helyzet viszont gazdaságpolitikai és politikai szempontból vizsgálva mégis érdekes, mert mi lenne, ha a sportra az ország átlagos lehetőségeinél sokkal nagyobb mértékben költő állam esetleg más hangsúlyokkal működne. Ha például nemzetstratégiai ágazat volna a jólét, mint most a sport. Nem volna kinek és miből osztogatnia egy sportszövetségnek. A politikusok szociális szervezetek irányításában találnák meg a számításukat.

A sportoló szempontjairól annyit, hogy Fucsovics a budapesti tornán elszenvedett sérülését követő napon vállalta a szereplést. Majd állapota miatt lemondta a marseille-i versenyt. Jónak lenni jó. Önmagában is. De az abúzus különös formája lehet az alá-fölérendeltségi viszonyban az állami támogatás aranykártyájával a kézben valakit külön programra kérni. Metoo. Az sem tagadható el, hogy a sportban dolgozók akár tiszta szívből is rimánkodhatnak, hogy maradjon ez a rendszer, mert az ő jólétüket más szisztéma nem garantálná ennyire. Nem minden sportoló filozófus vagy társadalomtudós, és nem is mind érzékeny.

És mindenkinek meglehet a maga nézőpontja. Lehet szomorú, hogy Vacskamati, akinek történeteit a gyermekének mesélte, annyit vár a sorára a sürgősségin (!), hogy nem éli túl. Lehet csalódott, hogy Romániában táblagépekkel készülnek az életre a diákok, az ő fia iskolájában pedig nincs a mai követelményeknek megfelelő számítástechnikai eszköz. Azt azonban tanulságként beláthatja, hogy Dr. Kovács Elemér érsebésszel és Katona Gizella tanítónővel nehezen emelhető egy politikus elfogadottsági szintje, és a nemzeti mindenekfelettséget sem érzékeltetik látványosan. A sport ilyen szintű kiemelése illeszkedik a nemzeti érzelmek minden módon történő felkorbácsolásának haditervébe, egy kellemetlenül egyirányba mutató háborús stratégiába, melyben a sporteredmények okozta eufória hasonlóan jelentős szerepet kaphat, mint a pár éve még pusztán Észak-Korea válaszreakcióiból ismert hivatalos magyar attitűd a nemzetközi szervezetek kritikáival kapcsolatban.

A nálunk alakulóhoz hasonló rendszerek önigazolásra használják a sportot, ha máshogy nem, feltűnően stílusos egyenruhával, jól megválasztott rövidprogramzenével, a világ figyelmét felkeltő, katonai alakulatot idézően egységes,  szépséges szurkolói csoporttal. A sport Patyomkin-homlokzat.

Itt pedig elérkezem magunkhoz. Magunkon minket értem, sportújságírókat és kommentátorokat. Mi, hogy látjuk ezt? Lehet, hogy más korokban is megvolt ez a dilemma, de beszélni senkit nem hallottam még róla. Sejthetünk-e rendszerkritikát Vitray már-már unott futballközvetítéseiben és politikai elkötelezettséget Szepesi hevességében? Vagy csak temperamentumbeli eltérést?

Volt-e valaha a mostanihoz hasonló mértékű befolyása a sportra a politikának?

Ha elmész a sakkversenyre műsorközlőnek, kortesbeszédet konferálsz, ha magyar sikert kommentálsz, egyperces kormánypropagandára csábítod oda a nézőket, ha emlékezetes hangsúlyod, szavaid kísérik a nagy eredményt, politikai reklám részesévé válhatsz. Nekik üvöltesz, nekik dicsérsz. Ellenük kritizálsz, ellenük találsz hibát. Utóbbi esetben csak ideig-óráig kellesz. Talán ezért is tűnik el szép lassan a kritikai gondolkodás a sajtó ezen részéből (is), és marad helyén a „csupa simogatás”. Ezért is lehet zseniális hajrá egy olyan, melyben nem jut előrébb a magyar sportoló, és kiemelkedő egy huszonikszedik hely. Ezért is fontos, hogy „magyar kézben” (értsd, ahogy kell) legyen a magyar és válogatott sportközvetítés és a napi sportsajtó monopóliuma. Ha tetszik, ha nem, döntened kell, akarsz-e szem (és száj) lenni a láncban.