Gerlóczy: Fapados dinasztia

Anyám fodrásza azt mondja, ismerős neki ez a helyzet, annak idején ők is megjárták a vejével, miután a férje, hogy segítsen azon a szerencsétlenen, és a kislányukon elsősorban, aki egy ilyen tökfilkót választott, maga mellé vette a cégébe, és alkalmazta a vastelepen, mint irodavezetőt, eleinte minden jól ment, egészen gyorsan tanult, tisztességesen helyt állt ez a Laci, de aztán elszemtelenedett, vérszemet kapott, egyre több áru hiányzott a készletből, egyre gyanúsabb alakok tűntek fel a vastelep hátsó bejáratánál egyre nagyobb rendszerességgel, és egyre szebben csillogott a Laci körül a világ, a zselé a haján, mondja anyám fodrásza, meséli anyám. A tolvaj az tolvaj, nincs olyan, hogy okos tolvaj meg ügyes tolvaj, mindegyikre ugyanaz a sors vár, kis lopás, kis lopások, nagy lopás, nagy lopások, kis lopások sorozata, nagy lopások sorozata egészen a pofára esésig, mert nincs megállás, nincs okos tolvaj, nincs olyan, hogy a tolvaj mértékletes, hiszen a lopás, akármekkora legyen is, már önmagában mértéktelenség, nézze csak meg ezt a szegény embert, a nemzetnek ezt a fáradt apósát, nézze csak meg, milyen szerencsétlenül ácsolgatja itt fapados dinasztiáját, nézzen végig a művén, a tolvajok elégedettségén, ezen az össznépi pofára esés előtt álló dísztribünön, e kihalt, tanyasi futballpálya VIP-páholyán, szánalomra méltó, de ez még semmi, ez még korántsem az a nap, amikor a készletet ellenőrizzük és kiderül, hogy hiányzik pár fúrógép, mondja anyám fodrásza, meséli anyám. A vej eladta a fúrógépeket és később arra hivatkozott, úgy érezte, neki ez jár, mert sokat dolgozik, sokkal többet annál, mint amennyit ezzel keres, irodavezetőként látta a számokat és úgy gondolta, ebből akár csipegethet is, megérdemli, mert sokat dolgozik, és higgye el, mondja anyám fodrásza, meséli anyám, a nemzet apósa is így gondolja, ő is azt hiszi, neki ez jár, mert megdolgozott érte, mert ennyi éven át így összetartotta a csapatát a végső győzelemig és leszámolásig, meg aztán itt volt ez a negyven év, azok elvették, hát most visszavesszük tőlük, mert ha nekik járt, akkor nekünk is jár, higgye el, ilyenekkel nyugtatják magukat, akik még nyugtatják magukat valamivel egyáltalán, bár ilyen emberből a végtelenségnek ebben a nyúlós ábrándjában nem sok maradt, mondja anyám fodrásza, meséli anyám.

Kaphatott volna az a gyerek egy jól fizető állást valami minisztériumban, most nem lenne semmi baja, nyugodtan sétálgathatna az Andrássy úton fel és alá, vagy beülhetne megnézni azt a gyenge filmet a Viszkis rablóról, a magyar hősről, arról a tolvajról, aki egyre többet és többet akart, mert egyre okosabbnak és ügyesebbnek és bátrabbnak érezte magát, de az após itt dinasztiát ácsol, kiszámlázta a vejének a fél világot és most nincs ember a Kárpát-medencében, akinek fényesebben csillogna a zselé a haján, ezzel pedig vége, ők tudják csak igazán, hogy vége, mert ugyanúgy  ömlik most a szennyvíz megállíthatatlanul, mint amikor az ellenfeleik felé nyitják meg a csatornáik csapjait, mindegy, hogy igazság vagy hazugság ömlik, ők tudják csak igazán, hogy ezt már nem lehet visszafordítani, ezt az életet már csak helikopterről és magángépről, kastélyok és kúriák és autók sötétített ablaka mögül lehet majd figyelni, amíg az emberek hagyják, amíg nem rázzák meg magukat és veszik vissza mindazt, amit elvettek tőlük. Meg még egy kicsit. Meg aztán még egy kicsit.