Pető Péter: Segges Rozi minden baj okozója

– A szokásos száz forint, leszállásnál a jegy vissza – ismertette a szabályt Tibor, miközben átadta a tikettet a diákok közül elsőként felszálló Lajoskának. Sokadszorra játszották el a produkciót: a fiatalok péntekenként busz helyett vonattal indulnak haza a közeli város gimnáziumából, ilyenkor a kettes helyi járattal mennek a központba. A vonaljegy ára kétszáz forint, a sofőr akciós ajánlatával viszont féláron utazhatnak. Csak annyit kell tenniük, hogy a százasért vásárolt jegyet nem kezelik, hanem a leszállásnál visszaadják a sofőrnek, aki aztán újra értékesíteni tudja azt. És ugyanez megy néhány megbízható törzsutassal hétköznapokon is.

A buszvezető minimálisat kockáztat, hiszen ritkán fordul meg ellenőr a járaton. Amúgy isa helyi közlekedési társaság komplett kontrollrészlegét Segges Rozi alkotja. Tibor azzal nyugtatott mindenkit, hogy a nő szélesebb, mint az út, így már az előző megállóból kiszúrja, ha lecsapni készül. Tibor ilyenkor szól időben, hogy itt az ellenőr, így a kuncsaftok lyukasztanak, mire Segges Rozi fölkapaszkodik a fedélzetre.

Sanyi bácsi mindennap Tiborral utazott, olyankor is ott ült a jobbján, amikor diákok tódultak a járatra. Szeretett dumálni a pilótával, sose keresett másik helyet. Gyakran kérdezte Tibort, nem fél-e, hogy lebukik a machinációval, hiszen előbb-utóbb mindenki lebukik, még Bróker Marcsit is elkapták, pedig az az asszony mindent tudott a csalásról.

Tibor ilyenkor ugyanazt a monológot adta elő. Arról beszélt, hogy inkább annak kéne félnie, aki havi százezerért kizsákmányolja őt meg a sofőrtársait. Emberi életekre vigyáz, mások lányát és anyját, fiát és apját szállítja, belebolondulna, ha nem érne velük célba biztonságban, erre kiszúrják a szemét annyi pénzzel, amennyiből éppen csak enni meg inni lehet, de élni már nem.

Osztotta Sanyi bácsit, hogy ezzel a kis trükkel is csak napi egy-kétezer forintot nyer, szerény ebédre elég, esetleg kis tétben tud belőle tippmixezni. Olykor neki is rontott az öregnek, hogy ő könnyen beszél, nyugdíjas, nem kell semmit csinálnia, utalja a lóvét az állam, még itt a buszon is ingyen csücsül, királyélete van, grófok, bárók nem voltak ilyen gondtalanok, mint a mai nyuggerek, ez a busz, ez a busz lett a konflisa.

Sanyi bácsi nem szólt vissza, nem beszélt arról, hogy menthetetlenül érszűkületes a lába, képtelen sétálni, a feleségét egyedül ápolja, Alzheimer-kóros az asszony, a gyerekek már nem járnak hozzájuk, a pénzük a tisztes nyomorra elég, így az csupán a napi szórakozása, akárha a mindene, hogy megy egy kört a kettessel, látja még a várost, nézi még az életet, és még beszélgetni is tud Tibivel, még ha mélyen megveti is a svindlijét.

Ha erről nem szólt is, azt azért magyarázta Tibornak, hogy ha papíron kevés az utas, ha csekély a könyvelt bevétel, akkor beszüntetik a járatot, és munka nélkül marad. Tibor olyankor úgy  kiabált, hangja túlharsogta a negyvenéves Ikarus motorzaját, hogy mire lebukna, vagy a járatot megszüntetnék, ő már középpályás lesz a Juventusban, főszereplő a Csillagok háborújában, Dobó István az egri várban, hacsak nem faló a trójai háborúban. Addig meg míg középpályás, főszereplő, kapitány vagy faló nem lesz, kiveszi, amit lehet, amúgy is, mindenki így csinálja. Tőle se sajnálják azt a marék vasat, ami épp elég arra, hogy a hentesnél egyen egy szál kolbászt mustárral, kenyérrel, almapaprikával, flakonhabos duplapresszóval papírpohárba.

Sanyi bácsi ott ült hát Tibor jobbján, amikor Lajoska vezetésével felszállt a diákcsapat. A szokottnál többen voltak, tán húszan is, Tibor kétezret kaszált rajtuk. A srácok, ahogy szoktak, hátul ültek le. Lajoska ott győzte meg a többieket, hogy vigyék el a jegyet, csapják be a sofőrt, jó móka.

A többiek ellenkeztek, hogy legközelebb is jó lenne spórolni, de Lajoska meggyőzte őket, hogy itt a nyári szünet, szeptemberre meg már úgysem emlékszik senki, hogy ki, kit lopott meg. Tibor fékezett a megállóban, nyitotta az ajtókat, és látta, ahogy a kölkök sorba ugranak le a járműről. Veszettül nyomta a zárógombot, de a fiúk feszítették vissza az ajtót, mind leléceltek. Tibor fejben számolt, hússzor kétszáz az négyezer, annyit kell betennie a kasszába. Könnyezett a dühtől, hogy így meglopják. Szaladt hátra, a gyerekek után, akik kiabálva rohantak szanaszét.

Pár lépés után megállt, fújt egyet, nagy levegőt vett, elege lett mindenből. És éppen akkor, abban a pillanatban,  amikor elege lett mindenből, hallotta a busz ajtajának csapódását. Hátra sem kellett fordulnia, elméje a szemét már nem kérdezte, világos volt, hogy lopják a buszt. Tudta, hogy Sanyi bácsi ül a volánnál. Az öreg, aki annyiszor kioktatta, hogy majdnem lopás, amit a jegyekkel tesz. Ő lopta el a buszt.

És akkor Tibor elkönyvelte, hogy oda a munkája, és már soha többé nem kell tippmixről, szál kolbászról, mustárról, almapaprikáról hazudnia Sanyi bácsinak. Nem kell hazudnia, hiszen ezekből az ezresekből úgysem tud már albumokat venni a tizenkét éves fiának, akit egyedül nevel. A gyerekének, akinek életére és halálára megígérte, hogy ha az anyukája elment is, ha az az átkozott Segges Rozi elhagyta is, eldobta is őket, a gyerek azokat az albumokat megkapja mindig, ha füstös százasonként kell is összerakni rá a pénzt.

Kiemelt képünk illusztráció: MTI/Bruzák Noémi