Most van az, hogy aki igazi balos, aláírja a Jobbik népszavazási ívét?

Botka teátrális lemondásával és azt ezt kísérő balhéval semmi egyéb nem történt, mint hogy az öreg, ócska villamos döcögve beérkezett a remízbe. Egy hosszú, kiszámítható folyamat most véget ért.

Nem kell belső ellenséget, Fidesz-ügynököket okolni, akkor se, ha léteznek is beépített figurák.

Botka lemondása után megint felerősödtek azok a hangok, melyek szerint a DK-nak és az MSZP-nek el kéne tűnnie, mert csak a helyet foglalják el a baloldalon egy fiatalabb és hitelesebb erő elől. Amikor nem egészen két évtizede csatlakoztam a hazai alterglob baloldalhoz, ugyanezt vallottam szóban és írásban:

a neoliberális gazdaság- és társadalompolitikát kiszolgáló elvtelen álbaloldalnak el kéne tűnnie,

és át kéne adnia a helyét egy „igazi” baloldalnak, ami a globalizáció áldozatai és nem annak nyertesei mellé áll.

Volt olyan vélemény is, hogy Botka jót akart, hiszen végre hagyományos balos programmal rukkolt elő, de az MSZP megreformálhatatlan, miként a német, holland, francia, illetve általában az európai szocdem pártok. Ez a folyamat már 1959-ben Bad Godesbergben elkezdődött, ahol a német szociáldemokraták

lemondtak az osztályharcról, helyette valami általános humanizmusról, szociális politikáról és emberi méltóságról beszéltek.

A nyugati szocialista, illetve szociáldemokrata pártok osztálypártokból néppártokká váltak, akik úgymond „nyitottak” más társadalmi csoportok és más világnézetűek felé. Ennek az önmagában valóban nem rossz fordulatnak prózai okai voltak: a jóléti állam létrejöttével és a technológiai fejlődéssel megcsappant a hagyományos ipari munkásság, vagyis a klasszikus proletariátus.

Egyre több lett a fehérgalléros, egyre kevesebb a kékgalléros.

A „nyitás” elkerülhetetlen volt.

Aztán ennek a folyamatnak a csúcspontja (balos szempontból mélypontja) Toni („Tory”) Blair giddensi „harmadik utas” – valójában neoliberális – politikája volt,

voltaképp a baloldaliság teljes feladása.

Ez került át hozzánk tipikus provinciális import formájában Gyurcsány országlásának ideológiai dúcaként. Ez volt a menő nyugati eszme és példa a nem-baloldali baloldali politikára. Amit nem véletlenül üdvözöltek a honi neoliberális, sőt neokon értelmiségiek, s amit Gyurcsány nevezetes cikkében még képes volt úgy eladni, hogy „merjünk baloldaliak lenni”.

Ami most zajlik nálunk a baloldalon, érthető folyamat, amit nem annyira a nyugati szocdemek evolúciója, sokkal inkább a rendszerváltás magyaráz.

Nálunk a kapitalizmust a volt kommunisták csinálták meg.

A késő kádári korban az elit fiatalabb, energikus és tehetséges tagjai számára a marxizmus csak máz volt, kötelező és kiüresedett szöveg, amit fel kell mondani, de amiben senki nem hitt és amit senki nem vett komolyan. A nyolcvanas években, mikor már a nagyvállalat igazgatója volt a valódi góré, s az állam kevésbé szólt bele az üzletbe, hamar rájöttek, hogy előnyösebb az újraelosztó „paternalista” államtól függetlenedni. A „szocialista menedzser” egyre jobban felszabadult, így jött létre „kvázimenedzseri kapitalizmus”. Ők bontották le aztán az „avítt struktúrát”, a reformista (főleg társadalomtudományi) értelmiség, valamint az akkori véleményformálók támogatásával. Az 1988-as gazdasági társaságokról szóló törvény, majd a 89-es „átalakulási törvény” nyomán gazdasági társaságokat alapítottak, a részvényeket és üzletrészeket eladták, s a vállalat részben vagy egészében magántulajdonba került.

Ez volt a spontán privatizáció.

Ennek törvényi szabályozása a magánosítást igen kedvező módon tette lehetővé: a vevő kiválasztását és a feltételek részletes szabályozását teljes egészében a menedzsmentre bízták. Így

a szajréból jórészt azoknak jutott, akik az állampárti klientúrához tartoztak.

Aztán jött a külföldi tőke is: olcsón fölvásárolták a fix piaccal rendelkező monopolvállalatokat, majd bezárták azok gyárait, üzemeit, s ezzel végeztek a konkurenciával. A prolik az utcára kerültek, az áron alul eladott

munkásszállók népe pedig jórészt hajléktalanná vált.

Mindezt azonban meg kellett magyarázni „baloldali” módon.

Mert a baloldalnak valahogy csak fenn kellett maradnia. Itt van ez a jó kis utódpárt a jó kis kapcsolati és pénztőkével. Hát leszünk nyugati szocdemek, így van valami hasonlóság, keresztény nemzetiek vagy neokonzervatívok nem tudunk lenni. Az „ideológiában” a szocializmus építésének helyét a piacgazdaság építése, a KGST és a Varsói Szerződés melletti propaganda helyét a NATO és az EU melletti propaganda vette át, és kb. ugyanolyan módon hittek ez utóbbiban, mint az előbbiben: most ez a realitás, ezt kell nyomatni.

Na, ezzel lett teli az ezredfordulóra annak a valódi baloldalnak a hócipője,

melynek tagjai hittek is valamiben, köztük idősebb marxisták, fiatal, részben liberálisból lett szélsőbalosok, megszelídült volt anarchisták, zöldek és hasonlók. Nekik elegük lett a hitetlen hivatalos baloldal folyamatos árulásából. Pedig visszatekintve nem árulás volt ez, hanem egy jósolható társadalmi-gazdasági-kulturális folyamat, ami vastagon a kádári korban gyökerezett.

Csakhogy ez a hithű baloldal zömmel középosztálybeli értelmiségiekből áll. Szociológusok, közgazdászok, történészek, filozófusok és egyéb bölcsészek, akik kulturális határaikat és osztálykorlátaikat képtelenek átlépni. A helyzet az, hogy amíg

a hitetlen baloldal az orbánozással még úgy-ahogy máig meg tudja szólítani a társadalom egy részét,

ez a hívő baloldal még ezt se produkálja. Diskurzusaik és disputáik jobbára egymás között zajlanak, a társadalommal képtelenek beszédbe elegyedni. Számomra szimbolikus, hogy

Puzsér barátom, aki mosdatlan szájjal prolizik, sokkal többet és hatékonyabban szól a prolikhoz, mint az értelmiséghez.

Ellenben a prolizásra a rasszista és szexista szövegekhez hasonló módon érzékenyen reagáló, politikailag korrekt baloldali értelmiség senkitől nem áll annyira távol, mint a proliktól. A proletár, vagy dolgozó, vagy munkás egy absztrakt idea. Egy szakrális kategória, ami áhítatot vált ki,

de hogy valamelyikük is lemenjen a kocsmába, vagy beszédbe elegyedjen a hús-vér prolival, szinte elképzelhetetlen.

Prolival max akkor érintkeznek, ha az valamely társadalomtudományi kutatás tárgya, amihez terepmunka szükségeltetik.

És így van ez a konkrét politikai lépésekkel is, amikor azok nem a tudományos és közéleti publicisztikák oldalain, hanem a gyakorlatban vetődnek fel. Ilyen most a bérunió.

„Pedig én még azt se tagadom – legyünk tárgyilagosak, amennyire lehet –, hogy a Jobbiknak akadnak kitűnő ötletei, ilyen az európai bérunió gondolata, amelyet a magyarországi baloldalnak kellett volna fölvetnie. A gondolatot hatásosan és hitelesen legitimálja az európai (köztük a magyarországi) szakszervezetek pozsonyi állásfoglalása. Nem először fordul elő a történelemben, hogy a radikális jobboldal kihasználja a szociáldemokrácia tétovaságát, szájtátiságát, rossz ütemérzékét, és evvel nyeri meg magának a dolgozókat. Úgy kell nekünk. (Ugyanakkor – eltérően Schiffer Andrástól – én nem írtam volna alá a Jobbik népszavazási fölhívását: nemcsak az számít, hogy mivel értünk egyet, hanem az is, hogy kivel.)”

– írja TGM.

Értjük, ugye?

A bérunió progresszív gondolat, igazi baloldali kezdeményezés, klasszikus szocdem eszme lenne, csak hát sajnos, a létező baloldalnak ez nem jutott eszébe, mert tétova volt és szájtáti.

Így egy vállalhatatlan párt kezdeményez népszavazást róla.

Igaz ugyan, hogy ez a párt nyomul középre, amiért is bocsánatot kért a cigányoktól és zsidóktól és szélnek eresztette a gárdákat és a feudalizmust meg a királyságot bevezetni óhajtó fantasztákat.

Igaz, hogy Vona Gábor Kálmán Olga rendszeres vendége és elmegy beszélgetni a Szeretem Magyarországot Klub vendégeként.

Igaz, hogy  egyre többen értenek egyet a balliberális oldalon abban, hogy

a Fidesz a Jobbiktól jobbra áll mostanság.

A Jobbik a nyugat-európai szélsőjobb átalakulását ismétli, leginkább Gianfranco Fini neofasiszta pártjának metamorfózisára emlékeztet a folyamat. Ha meg rasszizmus, volt azért egy Pásztor Albert-ügy is, aztán a DK-sok még meg is verték Gulyás Mártont, aki felhozta, hogy egy baloldali pártnak talán mégse kéne cigányozni. De a félelem az félelem, az érzékenység az érzékenység, nincs mese.

A balliberális sajtó ontja a cikkeket és blogbejegyzéseket, hogy a bérunió megtagadása a Fidesz-kormány részéről történelmi bűn, hazaárulás és nemzetvesztés, de a Jobbiknak mégse írunk alá. Pedig

egy aláírás nem feltétlen jelent koalíciós együttműködést.

Na, akkor most mi számít: a társadalom vagy a baloldal?

Jellemző, hogy

az se a baloldalnak jutott eszébe, hogy ide, a gyarmatokra silányabb árut szállítanak a multik,

mint a nyugati országokba. A jobboldal persze reagált.

Ez megy a baloldalon közel harminc éve.

Fantáziátlanság, külhoni eszmék importja, mindenféle ottani reformok majmolása jellemezte a rendszerváltás utáni hivatalos baloldal szellemi életét, és ehhez jött a kormányzás, amit most jobb, ha hagyunk. Hogyan is vehető komolyan három évtized múltán, hogy most aztán megújulnak, most majd valódi balraátot hajtanak végre?

A hivatalos baloldal egyetlen igazi programja, hogy Orbánék takarodjanak.

Semmi több nincs az olyan frázisok mögött, mint Európa meg demokrácia meg jogállam, meg egészségügy meg oktatás helyzete. Konkrét társadalmi vízió nulla.

A valódi baloldal meg csak egy értelmiségi szalon.

Állandóan azt hallom, hogy a baloldal nem találja önmagát. Hogy a baloldal a helyét keresi ebben a megváltozott világban. Hogy a baloldal mondanivalót keres, amivel megszólíthatná a társadalmat. Csakhogy nincs olyan, hogy „A baloldal”. A baloldaliság nem önérték. Történelem van és társadalom van és nép van és Magyarország van, és a nagyvilág van, és gondok-bajok vannak. És ezekre vagy választ ad valaki, vagy nem.

Miután elolvastam TGM cikkét, annyira fellelkesedtem tőle, hogy

lementem a Nyugati aluljárójába és aláírtam a bérunióról szóló népszavazást.

Persze akárki kezdeményezi, ugyanígy tettem volna. Legfeljebb azt a némi öngyűlölettől se mentes perverz kárörömöt nem éreztem volna.

(Kiemelt kép: MTI/ Marjai János)