Vannak hírek, melyekről első látásra érezni, első hallásra tudni, hogy felesleges velük foglalkozni, hírek, melyek elhúzódó, sehova sem vezető parttalan vitákkal övezett konfliktusokba torkollanak. A gyakorlott hírolvasóban kialakult egészséges védelmi rendszer reflexei szerencsés esetben kiszűrik ezeket, így történt meg velem például, hogy pár hónappal az amerikai elnökválasztás előtt, amikor meghallgattam egy Donald Trump beszédet, eldöntöttem, hogy nem hallgatok meg több Donald Trump beszédet, és nem olvasok el semmit, ami Donald Trumppal kapcsolatos, és ehhez azóta is tartom magam, létezik ez a Donald Trump, de idegen test, kidobja a szervezetem, mint a vaníliás kólát, vagy a Fütyülős pisztáciás macaron ízű likőrjét. A vérnyomásom így is kissé magas, de közel sem annyira, mintha Donald Trumppal vagy Hollik Istvánnal álmodnék, szóval igyekszem úgy élni (egyelőre nyugtatók és antidepresszánsok nélkül), mint egy átlagos magyar állampolgár: megpróbálok túlélni, nagy a család, sok a gyerek, etetnem kell Viktorkát, Antalkát, rengeteg a kiadásom, ha egyik kinéz magának egy oligarchababát, a másik féltékenységből levágja a fejét, sírás lesz a vége, vásárolnom kell még két babát, ha az egyik gyerek kap egy stadiont, a másik holnap kettőt akar, és erre – akinek van gyereke, tudja – nagyon nehéz nemet mondani.
Ezen a hatalmas, sűrű hírtengeren hánykolódva olyan cikkekkel is meg kell küzdeni, melyek a könnyű kikapcsolódás ígéretével kecsegtetnek, de hosszú távon ugyanolyan károsak az idegrendszerre, mint Donald Trump. Ilyen hír volt télen a Moszkva téri óra esete, amelyről egyetlen cikket sem olvastam el, láttam, hogy nem jár, láttam a címeket, jár, késik, leáll, muníciót nyújt a város performanszokra és installációkra éhes lakosainak, de nem foglalkoztam vele, nem értek az órákhoz, nem értek ahhoz, hogy kik értenek és kik nem értenek az órákhoz, egyszer sem jártam a konfliktuszónában akkoriban, és biztos voltam abban, ez az ügy a legeslegutolsó, amihez nekem valaha közöm lehet.
Aztán az élet, nyugodtan használjunk nagy szavakat, úgy hozta, hogy a Moszkva téri óra (egyik) rejtélyére éppen én kell fényt derítsek. Mi tagadás, valóban mókás, ha egy óra a XXI. században képtelen teljesíteni küldetését, olyannyira mókás, hogy én éppen ezért nem foglalkoztam vele, két karórám is van, ami nem jár, de mindkettő a XX. században készült, és egyiket sem húztam fel már legalább öt éve, szóval egy óra csak abban az esetben nem jár, ha valaki azt szeretné, hogy ne járjon, véletlenek egy óra járásában vagy nem járásában csak a legritkább esetben játszanak közre.
És akkor most elérkezett az idő, hogy beszéljünk a legritkább esetekről. Az úriember, akivel e legritkább esetekről a hétvégén beszédbe elegyedtem, azzal kezdte, „hát, öregem, ha ezt az újságírók tudták volna.. .de szerencsére nem tudták meg”. Korábban láttam, ahogy a balatoni vendéglő teraszáról az autójához sétál és kivesz a kesztyűtartóból valamit, és láttam, hogy az autó egy budapesti cég tulajdona, amely köztéri órák gyártásával és üzemeltetésével foglalkozik, és eszembe jutott ez a téli eset, és megszólítottam az úriembert, kérdést tettem fel a Moszkva téri óra kálváriájával kapcsolatban. Az úriember, mielőtt azt felelte volna, „hát, öregem, ha ezt az újságírók tudták volna”, szerencsére elfelejtette megkérdezni, mivel foglalkozom, így aztán tudomásomra jutott, hogy az óra körüli mizériába – a nyilvánosság számára is ismeretes bonyolult üzemeltetési körülményeken túl – bizony egy szerencsétlen, de annál szórakoztatóbb véletlen is közrejátszott, amit leginkább emberi tényezőnek érdemes neveznünk.
Az esetnek külön, nyugodtan használjunk nagy szavakat, pikantériája, hogy az óra meghibásodását, vagyis pontatlanságát az emberi tényező pontossága okozta, hiszen, mint később kiderült, az óra minden alkalommal ugyanabban az időben és ugyanannyi időre állt le, mégpedig korán reggel, a véletlen precízen és megbízhatóan avatkozott közbe, de sokáig senki sem tudta, hogyan és ki által, és ha az újságírók ezt tudták volna, bizonyára megírták volna, hogy Magdi néni, a takarítónő minden hétköznap reggel pontosan fél 7-kor érkezett a kiszolgálóépület elé, felnézett a Moszkva téri órára és látta, ma is pontosan érkezett, megitta a kávéját, átöltözött, elvégezte a dolgát a mosdóban, felhívta a gyermekét, hogy felébredt-e már, majd elővette a súrolószereket, de mielőtt felmosott volna, a hóna alá kapta a porszívót, és sietett a beltéri vezérlőszobába, hogy pontosan 6 óra 45 perckor áramtalanítsa a Moszkva téri óra elektronikus vezérléséért felelős egységet és megkezdje a porszívózást. Amikor másfél órával később, a munka végeztével a derekát fájlalva az épületből kilépett, és az oszlop tetején fénylő led-kijelzőre nézett, maga is döbbenten, de annál elégedettebben tapasztalta, hogy már megint milyen meglepően gyorsan végzett.
Kiemelt kép: MTI/Mohai Balázs
