Már komolyon úsztam, el is értem ezt-azt, de állandó harcban álltam a kilóimmal. Vagyis, ez így nem egészen igaz, én ugyanis igen jól éreztem magam a bőrömben, és élveztem, hogy sikeres sportoló vagyok, ám körülöttem mindenki állandóan azt nyomatta, hogy fogynom kéne.
Anyu halálosan precíz volt, mindent kiszámolt, és úgy gondolta, az majd úgy is lesz, ha ő ilyen pontosan megtervezi a jövőt. Az Élet azonban – általában az a tapasztalatom – fütyül a pontos tervekre. Apu ezzel szemben eléggé spontán volt, és nem igazán készített algoritmust a jövőhöz.
Olimpiára készültem, épp harmadikba jártam a Kölcsey gimnáziumba angol tagozatra, és napi örömet jelentett, hogy van egy elég jelentős baráti köröm az uszodán kívül is. Mindez nem azt jelentette, hogy buliztam vagy elmászkáltam volna velük, hiszen erről a komoly felkészülés miatt szó sem lehetett, de szerettem az osztálytársaimat, és úgy éreztem, ők is hasonlóan éreznek velem kapcsolatban. Csapatostul kijártak a versenyeimre, olykor egy- egy edzésre is, és bár tudtam, kilógok a sorból, hiszen más prioritások voltak az életemben, de nem éreztem, hogy kilógnék az osztályból, vagy bárkit is zavart volna az én másik elfoglaltságom.
Tudták, mire készülök, mik az álmaim, és támogattak benne, ki-ki a maga módján. Sok évvel később tudtam meg: az, hogy testközelből látták, mit meg nem teszek a jó eredményért, őket is inspirálta azokban a dolgokban, amiket célul tűztek maguk elé.
Mert ez belülről egészen másképpen fest, nevezetesen úgy, hogy egy versenyző elhiszi, hogy az edzője a világon a legjobb, és mindent a cél érdekében talál ki. Ha nem így van és kétségei támadnak, sose lesz belőle a jók között a legjobb. Úgy hívják, feltétlen bizalom, és azt mondom neked, szerencsés, akinek ez megadatik az életében. Ritka ajándék.
Na, én meg, hát gondolhatod, persze, hogy elhittem, hogy az edzőm, aki nem mellesleg az anyukám is volt, jót akar nekem. Tehát nehogy azt gondold, ez kényszerpálya volt, sőt inkább amolyan önként és dalolva, de lássuk be, azért akadtak kiskapuk. A legnagyobb elhivatottság esetén is megesik, hogy a kis szófogadó, lelkes, szorgalmas hableány megcsinálja a maga buliját.
Szóval pontos edzésterv és még pontosabb étkezési előírások. Korán reggel tanítás előtt edzés, aztán az iskola, és a délutáni penzum. Ám közben pótolni kell az elveszett kalóriákat. Édesanyám, aki sose volt egy konyhatündér, rémes fehérje dús, ám zsírban és szénhidrátban szegény kiadós tízóraikat gyártott, mert abban az időben ezt tartották megfelelőnek. Azt is előírta, mit és melyik szünetben ehetek meg, és abból is pontosan mennyit kell elfogyasztanom. Éhség vagy jóllakottság szóba sem jöhetett, az nem volt az edzésterv része. Azt és akkor és annyit kellett megenni, ami ki volt kalkulálva.
Nem tudom, te hogy vagy vele, engem mindig érdekelt a többiek uzsonnája, sőt a vendéglőben még ma is előfordul, hogy bár rendelek valamit, aztán úgy érzem, jobban szeretném azt megenni, amit a másik rendelt. Móci édesapja abban a néhány évben, amíg házasok voltunk, rendszeresen azt kérdezte: „Mit kérsz, ja és másodszorra mit kérnél?” – ami nagyon kedves dolog volt tőle.
Tehát borzalmas tojásos, sajtos, túrós unalmak, szemben a vastag friss kenyérbe berakott finomságokkal, mondjuk csécsi szalonnával. Nyammmm.
Lajos az egyik legokosabb fiú volt az osztályban (igaz, jóval később erre mások is rájöttek itthon és külföldön egyaránt, ő ugyanis Bokros Lajos, „a Bokros” volt, de ezt persze akkor még ő sem tudta). Azt azért lehetett sejteni, hogy sokra fogja vinni az életben.
Érdeklődve szemléltük egymás uzsonnáját egyik nagyszünetben, és elég hamar el is cseréltük a két dolgot. Ezt aztán elég rendszeresen megismételtük.
Nem kérdezte senki, én meg hallgattam a dologról, gondoltam, úgysem fog kiderülni. Lajos valószínűleg szépen izmosodott, nekem meg rendesen nőtt a fenekem a tranzakció következtében.
Teltek-múltak a hónapok. Kitavaszodott, és nem fértem bele a tavalyi nadrágomba. Napi 15-18 ezer méter leúszása, és két óra gimnasztika sem tudta ellensúlyozni a boldogító csécsi szalonnás kalandomat. Méredzkedés, és kiderül, bizony rendesen felkúszott plusz három kiló.
Este otthon vacsora, Apu is jelen van. Ez nem volt ritkaság, bár a szüleim elváltak, de napi kapcsolatban maradtak, és Apu gyakran volt velünk vacsoraidőben is akár. Anyu egyébként már egész nap pampogott, hogy nem érti a dolgot. Én meg bőszen hallgattam, mert úgy ítéltem meg, jobb is, ha nem érti.
Most nézd meg, Suta, ennyit eszik, ebből ennyi zsír van ennyi szénhidrát és ennyi fehérje, és itt a másik füzet, hogy ennyit meg ennyit edz, mi a fenétől hízott három kilót, és miért lett nagyobb a feneke? – lamentált Anyu.
Apu hosszan szívott egyet a cigarettájából, és még hosszabban kifújta a füstöt, teljes testtel fordult felém ültében, és rosszcsont mosoly volt az arcán.
Mondd, Kisszívem – szólt hozzám – mióta cseréled el az uzsonnádat? – kérdezte.
Úgy mondják, földöntúli mosoly kíséretében azt válaszoltam: – Több mint három hónapja.
Anyu nagy levegőt vett, de Apu leintette:
És mondd, Andukám, kivel cserélsz, és mit eszel?
A Lajossal, és csécsi szalonnás kenyeret – vallottam be.
Mit gondolsz, Éva, muszáj nekünk a Lajost etetni? – kérdezte Apu, de akkor már mind a ketten nagyon nevettek.
Hetek teltek el, mire rákérdeztem, honnan jött rá Apu az egészre. Nem is volt olyan nagy kaland, hiszen csupán az iskolában történhetett valami, mert ott nem voltam szoros kontroll alatt. Meg hát azt hiszem, ezen kívül Apu tényleg vérprofi volt, ráérzett minden turpisságra.
Később, amikor Lajosból nagy ember lett, többször említették a szüleim, attól van ez, hogy megfelelő koszton volt iskolás korában.
