Minden ellenkező híreszteléssel szemben, programokra nem kizárólag a választóknak van szükségük, hanem a politikusoknak is. A választást követő év mindig alkalmat kínál a helyzetértékelésre, a célok újrafogalmazására, hogy aztán a ciklus közepétől a választási felkészülés feladatait ehhez mérve kalibrálhassák. Az elmúlt héten ilyen helyzetértékeléssel lépett a nyilvánosság elé Orbán Viktor, Vona Gábor is.
Orbán a Fideszt támogató értelmiségi szervezetek Az idők jelei címet viselő vitairatának bemutatóján szólalt fel. Az idő 51 oldalon át hömpölygő jelei nem tekinthetők mélyreható szakpolitikai elemzésnek, de számos részletkérdésben több-kevesebb kritikát is megfogalmaz. Csakhogy, miként az általában érvényes az Orbán-féle kormányzásra, nem is a szakpolitikai célkitűzések a meghatározóak, hanem a politikai szemléleté, amit az anyag tükröz. Erről pedig mindennél többet mond, hogy Az idők jelei első fejezete a nemzeti karakterről, a második az egyházak szerepéről szól. A Fideszhez közeli értelmiségiek – feltehetően összhangban a politikai megrendeléssel – az egyre “nemzetibb” és egyre “keresztényebb” politizálás eszmei kereteinek megalapozásához igyekeztek hozzájárulni.
A kilencvenes években végbement átalakulásról, pontosabban annak utólagos legendáriumáról meglepően sokat beszélt a miniszterelnök a dokumentumhoz fűzött kommentárjában. A Fidesz jobboldali fordulata kapcsán a nemrég elhunyt Nemeskürty István mellett két egyházi személy, Seregély István és Gyulay Endre szerepét emelte ki.
Ennél nyíltabb utalás korábban talán egyszer sem történt arra, hogy hivatalban lévő katolikus vezetők tevőleges szerepet játszottak a Fidesz vezette “keresztény-nemzeti” politikai konglomerátum létrehozásában. Ahogyan arra sem volt még példa, hogy Orbán “kereszténydemokratának” nevezze a hivatalban lévő Alkotmánybíróságot, félreérthetetlen összefüggésben saját politikai táborának kereszténydemokratának nevezett csatolt részével. Orbán utal arra, hogy például az amerikai legfelsőbb bíróság tagjai szintén azonosítható politikai nézetekkel rendelkeznek. Tegyük azonban gyorsan hozzá, igen nehéz elképzelni, hogy például Balsai István vagy Varga Zs. András túljutottak volna egy komoly törvényhozási meghallgatáson.
A beszédben az aktuális ügyek között szerepelt a menekültkérdés. Orbán nem elégedett meg az európai vezetők tehetetlenségének és az uniós bürokrácia lomhaságának hibáztatásával, hanem egyenesen arról szólt, hogy “beszállítják százezerszám az európai kultúrától különböző csoportokat az európai kontinensre”.
amikor hasonlónak látszó, de valójában mégiscsak eltérő gyökerű jelenségeket közös kiindulópontra, mi több, azonos szándékra vezetett vissza. Forrásmegjelölés nélkül idézett egy “akciótervet”, ami a világtársadalomról és a világpolgárok kozmopolita közösségéről szól. Gyanítható, hogy Jürgen Habermas német filozófus és szociológus néhány évvel ezelőtt megjelent tudományos esszéjének – tehát nem akciótervének – részletéről volt szó, amit a tudós egyébiránt Magyarországon is ismertetett tavaly egy nyilvános előadáson. E gondolatokat Orbán az európai baloldal és a nemzetközi “nagypénzek” mozgatóinak, így Soros Györgynek a közös “beszállítási tervének” állította be, amit az “európai nagyhatalmak” jelen időben végrehajtanak, “elárulva” ezzel (az igazi, tehát az orbáni) Európát.
Orbán ura a gondolatainak, s ha így van, akkor a politikai helyzetből kell levezetni migrációmagyarázatának újabb bekeményítését. Az európai baloldal és a nagytőke pellengérre állítása lehetővé teszi számára, hogy folytassa mind az “antikommunista”, mind a “szabadságharcos” retorikát.
Érzékeli, hogy a menekültellenes álláspont előretör Európában, s hogy Angela Merkel szorongatott helyzetbe került. Nem is szólva legjobb szövetségesének választási győzelméről Lengyelországban. Orbán évek óta hangoztatja, hogy a “régi világ” elsüllyedőben van, elérkezett “a Nyugat alkonya”. Ezt a tételét most úgy módosíthatja, hogy a liberális Nyugat alkonyát a keresztény, nemzetállami Európa felemelkedése követi. S hogy teljes legyen az ellentét kifeszítése, beszéde végén azt is közli, hogy Európa vagy az általa kívánatosnak tartott irányban változik meg, vagy elpusztul. Tehát a harc, amelynek élén nyilván személyesen ő áll, minden korábbinál nagyobb tét mellett zajlik tovább. A politikai újraértelmezés eredménye pedig mi egyéb lehetne, mint saját vezető szerepének megerősítése. Akinek az iránytűje mindig önmagára mutat, folyton a saját gondolatait igazoló jeleket észlel.
Vona Gábor és a hitelesség kérdése
A Jobbik elnöke Októberi gondolatok címmel adott közre politikai helyzetértékelést. E dolgozat és a pártelnök hétvégi interjúja egyaránt rávilágít a párt legfőbb problémájára: nehezen tudja megkülönböztetni magát egy olyan kormányerőtől, amely egyre szélsőségesebb álláspontot vall magáénak. Orbán és Vona értékelése viszont abban is hasonlít egymásra, hogy szélsőség helyett új centrumnak tekintik önmagukat. Amiben Vona megpróbálja meghaladni Orbánt, az a “hitelesség”. A Jobbik elnöke elismeri, hogy a kormányzati alkalmasság dimenziójában a többszörös kormánytapasztalattal rendelkező Orbánnak és pártjának van előnye – érdekes, hogy Vona alig próbálja az orbáni “politikai kormányzás” meghökkentő szakpolitikai eredménytelenségét kritizálni. A szervezeti erőt illetően a Jobbik igyekszik behozni hátrányát a Fidesszel szemben. A fordulópontot Vona szerint a hitelesség jelentheti, azon belül is elsősorban a korrupció, ami a Fidesz – és Vona szerint az MSZP – működésének alapja.
Az MSZP bevonása Vona dolgozatának gondolatmenetébe azért lényeges, mert a teljes hagyományos pártrendszer bukásának perspektíváját tárja az olvasó elé. Vona szerint a kiürült liberalizmussal összemosódó, szintén kiüresedő baloldal szétesését a tradicionális jobboldal végromlása követi. Szerinte az egész hagyományos pártrendszer darabjaira hullik szét. Nyomában felemelkednek a “nemzeti centrumpártok”. Ebben a versenyben, véli Vona, a Jobbik azért hitelesebb, mint Orbán, mert nem korrupt – mondja ezt a Kovács Béla-ügy árnyékában -, és mert a Jobbik soha nem is volt liberális, ellentétben a Fidesszel. Vona szerint a Fidesz a huszadik század konfliktusainak pártja, a Jobbik viszont a huszonegyedik század “valódi” – vajon mit is jelent ez? – megoldásaié. Értelmezésében az idők jele éppenséggel az, hogy a hiteltelenség fokozatosan alámossa majd a Fidesz támogatottságát.
Például az erős értelmiségi bázis hiányát, ami már azon is lemérhető, hogy a Jobbik elnöke egy vélhetően jórészt tényleg saját maga által írt, helyenként stilisztikai hibákat tartalmazó szöveget tett közzé (például: a korrupció a Fidesz “Achilles-ina”…), míg Orbán jelentős személyzettel íratott egy vitaanyagot, amit aztán egy professzionálisan provokatív kommentárral emelt meg.
Lehet mindezt üres locsogásnak bélyegezni, ám valójában a magyar politikai életet meghatározó trendekről van szó. Orbán és Vona vállvetve számolják fel a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltásnak nemcsak az intézményrendszerét, hanem az értékrendjét is. Teszik mindezt úgy, hogy a menekültválságba valóban beleremeg az Európai Unió és az európai demokráciák sora. Már nem az a céljuk, hogy a nézeteiket becsomagolják, legalább részben az európai demokráciákkal összhangban állónak mutassák, hanem az, hogy az európai demokráciákkal szemben “új” Európát hirdessenek és a “régi” Európa elveit hozzák szégyenbe a politikai korrektségtől a parlamentarizmusig. Ezt a változást igyekeznek elmélyíteni és a maguk javára fordítani, felismerve, hogy a politikai folyamatok nem alakulnak, hanem alakítják őket, ha alkalom nyílik.
Az idők jelei lassan kibökik a szemünket.
