Vegyük például a kiscicák általános helyzetét. Három hete valamelyik kedves helybéli egyszerűen átdobott a kerítésünkön egy alig nyolchetes macskát. (A magas és zárt kerítés miatt egyszerűen máshogyan nem kerülhetett be hozzánk.) A kis állat teljesen össze volt zavarodva, hiszen épp hogy elválasztották a mamájától, máris egy vadidegen helyre csöppent, ahonnan se ki, se be. Ráadásul, épp pár napig nem is voltunk a tetthelyen. A ház elé érve rögtön meghallottuk a keserves nyávogást.
Eleinte sehol nem találtuk szegénykét, aztán láttuk: valamiképp beleesett a ráccsal lezárt esőelvezetőbe. Felfeszítettük a rácsot, Cirmikét (rögtön fantáziadúsan el is neveztük) megmentettük. Legalább két napja ott lehetett már étlen-szomjan, a kánikulában, csoda, hogy túlélte. Aztán jött a gazdikeresés izgalmas időszaka. És mindenhol azt hallottuk, hogy „nem, nem kell másik cica, tele van a környék, amelyiket lehetett, már befogadták.”
És valóban tele a környék: szegény, beteg, kivert, elütött, vérző fülű, gyámoltalan apróságokkal. És a kissé elvadult nagyobbakkal. A felelősségteljes állattartáshoz igenis hozzátartozik, hogy a macskáinkat oltatjuk és ivartalanítjuk, de a legtöbb helyen mégis hagyják, hogy a kedves Mircike fialjon csak nyugodtan. Mert a téves elgondolás szerint egyszer igenis hagyni kell elleni. (És aztán már hagyják többször is.) A picinyeket vagy vízbe fojtják, vagy szélnek eresztik. És az állat boldoguljon, ahogy tud. Szerintem ez is állatkínzás a javából. Sorsukra hagyni élőlényeket, akik mindenhol nemkívánatosak, akik igen hamar, és sokszor borzalmas módon elpusztulnak. Arról nem is beszélve, hogy például a nem ivartalanított lánycicák nagyon nagy eséllyel lesznek emlődaganatosak. A macskákkal ilyen módon kegyetlenül bánókat mégsem sújtja a népharag… Sőt, volt, aki megjegyezte: „A macska fogyóeszköz.”
MTI/EPA/Patrick Plül
Azokat sem közösíti ki a társadalom, akik a megunt házi kedvencet nyugodt szívvel hagyják ott az út szélén. Arról sincsenek statisztikák, hány kisállat (akár hörcsög, díszhal) pusztul el a felelőtlen és nemtörődöm bánásmód miatt. A menhelyek tele vannak kivert kutyusokkal, csonttá fogyott, beteg jószágokkal. És nagy szomorúság, hogy közülük is csak azok találnak gazdára, akik cukik, jól néznek ki, aranyosak. A bántalmazott, félénk, vagy éppen elvadult állatoknak jó eséllyel csak az altatás marad. Holott ezt a borzalmas számot viszonylag könnyedén lehetne redukálni. Akinek nincs pénze például állatorvosra, igénybe vehetné erre szakosodott alapítványok segítségét is. Olyan sok időt nem venne el ez mindez az életéből.
Persze változnak a szelek sokszor az állatvédelem területén is. Emlékszünk még a nyolcvanas évek bunda-lefújóira? Akkor éppen a nemes szőr bundát viselők voltak a főellenségek, és jaj volt annak a hölgynek, aki prémekkel ki mert lépni az utcára. Az utóbbi években – főleg mióta a nagy divatházak erőtelje bundalobbit folytattak – mintha a radikálisok is visszahúzódtak volna. Sok igazságuk van amúgy nekik is: nehéz azzal vitatkozni, hogy igenis sok esetben a bunda felesleges mészárlással jár! És igen: szerintem is be kellene tiltani azokat a telepeket, ahol botrányos körülmények között tartják ezeket az érző élenyeket, és például veréssel érik el, hogy a bőr „szép” piros legyen.
De igenis van olyan szőrme, ami hordható, és szerintem a nagyi átalakított rókája (amihez már ezer éve nem tapadt vér) igenis alkalmas a viselésre. (És ha messzire tekintünk: őseink is szőrökbe burkolták magukat.) Én persze vegetáriánusként legszívesebben tovább mennék: szerintem a nagyüzemi, gyilkos állattartás teljes megszüntetése lehetne a cél, a véleményem szerint állatot leölni mindenképpen szörnyűség. Ráadásul a rosszul tartott, brutálisan leölt állatokból a húsevőbe kerül a stresszhormon, és a világ ettől (is) olyan idegbajos, amilyen. De azért az utcára nem mennék emiatt, nem veszem el a barátaim kedvét se egy jó gulyástól. Ám a saját életemben ezt az állatvédő elvet követem, és immár 21 éve nem eszem húst.
Fotó: MTI/Varga György
A radikális állatvédőkkel igen mókás módon találkozott az egyik kedves ismerősöm, Both András, a Bloodiest nevű metálzenekar frontembere. Éppen egyik meghívásuk követte a másikat, nem is igen figyelték, hol lépnek fel aznap este. A szokásos módon készültek a nagy alkalomra: alaposan felpakoltak csirkelábakkal a közeli szupermarketben. Elkezdődött a koncert, szuper volt a hangulat, a közönség tombolt. Both mindig érzi, mikor vannak a csúcson. Ebben a felfokozott pillanatban kezdik el rendszerint a csirkelábakkal záporozni a publikumot. Ez a fogás be szokott jönni, imádják, elszabadul a pokol. Nos, akkor is elszabadult. A zenekar csak annyit észlelt, hogy megakad az eksztázis, beáll a dermedt csönd. Az a bizonyos vihar előtti. Majd átszakad a gát, és a nézősereg dühe a fellépők felé fordul.
A Bloodiestnek testületileg menekülnie kellett. András utolsó emlékképe egy lány eltorzult arca, aki feléjük üvölti: „GYILKOSOK!” A szervezőktől tudták meg már a turnébuszban: éppen egy vegán fesztiválon vettek részt. Voltak ott persze olyan rajongók is, akik máshonnan érkeztek. Ezt jelzi, hogy a közönség a következő koncertre egyen pólóban érkezett. Két csirkeláb, és alatta a felirat: Never forget…
