Olvasom a Délmagyarországban, hogy az EU Csalás Elleni Hivatala három Csongrád megyei játszótér kapcsán is megállapította, hogy a kivitelező túlszámlázta a végösszeget. A következménye, és ezt a közszolgálatra szakosodott, egyébként Fidesz-közeli tévék, rádiók, és egyéb médiafajták nem verik dobra, hogy az Unió visszafizetteti a pénzt, többmilliós büntetésekkel megfejelve.
A pályázati pénzek visszafizetése elviselhetetlen, pontosabban megoldhatatlan terhet jelentene az érintett falvak számára, Ambrózfalván például a teljes évi költségvetésük egynegyede menne rá. Menne, de nem megy, mert a kormány, mint minden olyan esetben, amikor saras ügyéről van szó, segít, természetesen azonnal, mielőtt firtatni kezdené bárki is, hogy mi a franc van a túlszámlázások hátterében. (Tudjuk, ezerszám alkalmaznak olyan ellenőröket, akik az öt forinttal túlszámlázókat bírságolhatják meg akár százezres nagyságrendben is.) Április 20-án azonnal megszületett egy kormányhatározat, a Magyar Közlönyben pedig fölsorolták az érintett 140 település nevét, mellettük az összeget is, természetesen nem azt, hogy mennyivel számláztak túl a kivitelezők, csupán azt, hogy melyik település mennyi pénzt kap (vissza!) a túlszámlázásból, amit persze így fogalmaz meg a Közlöny: „az önkormányzatok működőképességének megőrzése” címén. Ambrózfalva megkapja az ő 14 és fél milláját, Csanádalberti több mint 8 millát, Pusztaszer pedig 24 milliót. Pestiesen szólva: nem semmi, ugye? Természetesen az összegek csak átutazóban integetnek a három falu békésen játszogató gyermekeinek, épp csak beköszönnek a települések számlájára, és már landolnak is az EU kasszájában. Volt, nincs, mint a mesében.
Fotó: Thinkstock
Mint a cikkből kiderült, a polgármesterek épp csak annyit tudtak játszóterük pénzügyeiről, hogy mennyi önrésszel szálltak be, aztán, hogy a pályázatíró fenomének mit kazlaztak egybe a kivitelezés előtt, arról fogalmuk sem volt, az úgy volt jó, ahogy megcsinálták, hogy kinek, azt borítsa jótékony homály. A kivitelező tette a dolgát, és ahogy az írásból kivettem, tette is, akkora pénzeket bezsebelve, amekkorákból a helyi asztalosok három játszóteret is megépítettek volna. Szegény faluvezetők azt hitték, hogy az uniós szabványt kellett ennyire megfizetniük. Szegények, mondom, de azért megjegyzem: miért is nem kérdeztek rá a kormánynál, a magyar emberek agytrösztjénél? Ennyire nem volt gyanús, hogy a kapott érték ránézésre is legföljebb a felébe került volna, ha rájuk bízzák a pénzt és a kivitelezést? Gondolom, azóta kapiskálják már mindhárman, hogy a kormány miért is tartja saját kezében úgy az önkormányzatokat, mint az efféle pénzeket.
Egyik falu sincs túl messze Hódmezővásárhelytől, elképzelni sem tudom, hogy az EU-s pénzekért felelős Lázár János ne vette volna észre, hogy valami nem stimmel a játszóterek és a falvak háza táján. Elárulom: nem tudtam még olyan nagyvárosba menni, melynek legfőbb kormányközeli vezetőjét ne becézték volna Mr. Harminc százaléknak. Aki otthonosan mozog efféle területeken, az tudja, a kevésbé tájékozottaknak mondom csak el, mit is jelent ez:
megkapod a melót, és a kivitelezési összeg harminc százalékával várlak vissza, tudod, nekünk, a hatalom csúcsán lévőknek is meg kell élnünk valamiből, de nehogy azt hidd, hogy saját zsebre dolgozunk, á, eszünkbe sem jut, mi csak a közösség kalapját tesszük ki magunk elé, amikor szelíd mosollyal kunyerálunk tőletek, kedves hozzánk közel álló vállalkozók.
Amit az imént mondtam, természetesen csak mese, ilyesmi ebben a tiszta országban meg sem történhet. Az EU-s pénzek fölhasználása teljesen átlátható, tiszta, akár a patyolatból hozott ruha. Efféle harminc százalékos lenyúlás eszükbe sem jutna, főként olyan ellenzék mellett, mint a mostani, mely az EU-ban egyfolytában beárulja a szeretett és ugyancsak patyolat tiszta kormányt, amolyan mocskos hazaáruló módjára, panaszt téve a kormány ellen.
Ha jól végiggondolom, beárulni sem kell a magyar kormányt, elég, ha az EU illetékesei odafigyelnek, ellenőriznek, megnézegetik a számlákat, mint annak idején Amerikában, ahol is Al Capone nem a maffiában végzett kemény munkába, csupán egy adóhatósági vizsgálatba bukott bele.
Az egészben az a rettenetes és undort keltő, mindemellett vérlázító, hiszen az adófizetők, azaz a mi zsebünkre megy ez is, a büntetést nem a kormányfő, még csak nem is Lázár János magánszámlájáról utalják (bár utalhatnák onnan is!).
Tudom, most megint nyomják majd az ordenáré szövegeiket a kormányhoz közelálló kommentelőautomaták, hogy jaj, mekkora barom vagyok én, már megint szegény Orbánt csesztetem, arról nem is beszélve, hogy mért nem írtam meg annak idején is, hogy a rohadt, szemét, hazaáruló, etc. liberálbolsik ugyanígy, de még ennél is jobban nyúlták le a közpénzeket, bezzeg akkor kussoltam, stb.
Sokadszorra mondom el: azért, mert az „emútnyócévben” loptak, csaltak és hazudtak (ez az örökös, Gyurcsány által be is vallott duma, ismerjük), nem kell a „mostaninyócévben” ugyanazt csinálni, ostoba visszavágásként.
Ezen fölül pedig arra biztatnám az EU Csalás Elleni Hivatalának illetékeseit, hogy a büntetés kifizetése mellett kötelezze arra is a magyar kormányt, „a magyar emberek kormányát”, hogy ne csak a Közlönyben kürtölje ki, hogy csaltak, hanem minden magyar médiában, éppúgy, ahogy a különféle helyesbítéseket a valótlanságot állító orgánumokban. Az a helyzet, hogy a magyar emberek csak azokat a lapokat olvassák, azokat a tévéket nézik, és azokat a rádiókat hallgatják, melyekben az ő kormányuk el tudja magyarázni nekik mindazt, amit kellő magyarázat híján meg sem értenének.
Amíg ezt nem teszik meg az EU-ban, így és ilyen marad ez a hatalmas játszótér: játszogatnak velünk, beültetnek minket mindenféle hintákba, billegtetnek az ő libikókájukkal, és földre küldik azokat, akik fölmásztak a brókerek csúszdájára.
Nem árt tudni: nem babra megy a játék…
