Annak a Balog miniszternek, aki őt kitüntette, aztán levelet írt neki, hogy adná vissza a kitüntetését. (Előtte persze futott még egy kört: „Én visszavenném tőle, de a jogszabályok ezt nem teszik lehetővé.”)
Balog miniszter elismerte, tévedett, amikor Szaniszlónak Táncsics-díjat adott. Ez egyébként derék, becsületes dolog; az utóbbi években nemigen volt kormányzati potentát, aki bármikor elismerte volna, hogy hibázott. Bármiben. Kár, hogy időközben az is kiderült, miként döntöttek a díj odaítéléséről. Tudniillik a szakmai kuratórium, amelynek élén a baloldali elfogultsággal egyáltalán nem vádolható Osztovits Ágnes (Heti Válasz) áll, nem javasolta Szaniszló kitüntetését – a felterjesztő Magyar Újságírók Közössége ellenében. A miniszter – a frissen kinevezett Halász államtitkár enyhe nyomására – aztán mégis lejattolt Szaniszlóval a Parlamentben.
Tekintsünk most el a pillanat szépségétől, hogy olyan újságírót díjaznak állami kitüntetéssel, aki még az „övéi” szerint sem komilfó, nem illik vele egy szobában mutatkozni, pláne nem kezet rázni. A lényeg azonban maga a processzus. Az elv. Hogy tudniillik az állam (értsd a mindenkori kormánytöbbség) megdicséri az újságírót, akinek az volna a dolga, hogy kritikusan viselkedjen a mindenkori állammal (értsd kormánytöbbséggel) szemben. Mert ugye valami ilyesmit várnánk el a sajtótól. Az emberek rajta keresztül értesülnek a világ dolgairól, ő teszi fel a kérdéseiket, ő faggatja a vezetőket arról, mit miért csinálnak, mire költik a polgárok pénzét. Nehéz elképzelni, hogy egy Balog miniszter (de nyugodtan helyettesítsük be az elmúlt húsz év bármely más miniszterével) politikai elfogultság nélkül írja alá valamelyik fő kritikusának kitüntetését. Vagy politikai elfogultsággal ugyan, de aláírja. Mit gondoljon akkor az egyszeri olvasó (néző, hallgató)? Hogy „ezt is megvették kilóra”? Vagy hogy „hát persze, azért tüntették ki, nehogy kilógjon a lóláb”?
Az államnak (értsd, a mindenkori kormánynak) semmi keresnivalója nincs az újságírók között. Az nem az ő terepe. Szerintem egyébként a művészet sem. Hogy ki kap Kossuth- vagy ilyen-olyan díjat mindig politikai ügy volt, de ez legyen a művészek problémája, ahogy mifelénk szokták mondani, azért sírjon az ő anyukájuk.
Le kéne már szoknunk arról, hogy csak az számítson embernek, akit „fentről” is elismernek. Kérdezzenek meg nyugodtan egy amerikai kollégát, mire vágyik inkább: június 4-én kezet rázni egy államtitkárral vagy a Pulitzerre? Egy francia írót, hogy az Elysee-palotában jattolna bárkivel, vagy kitenné a kandallójára a Goncourt-díjat? Az államnak igenis van feladata a sajtóban és a kultúrában. Előbbiben olyan jogi és politikai környezetet biztosítani, hogy a sajtó tehesse a dolgát. Utóbbiban pedig talán az, hogy ne lehetetlenítse el a pénzt nem termelő, ergo támogatásra szoruló alkotóműhelyek működését. Ennyi és nem több.
A többit intézze a szakma, a közönség. Egy ilyen országban Szaniszló vátesz ügye sem lenne ügy.
