Még ha az előrejelzéseknél sokkal szorosabb eredménnyel is, de úgy tűnik, a francia elnökválasztások első fordulóját a baloldal ígérete, François Hollande nyerte egy százalékponttal maga mögé szorítva az inkumbens Nicolas Sarkozyt. Nem igazán mozgok otthonosan a francia belpolitikában így inkább a most esélyesnek látszó második fordulós baloldali diadal két olyan hatásáról szeretnék elmélkedni, amelyek itthon, a magyar politikában sem érdektelenek.
Elsőként az európai baloldal egészének reakciót szeretném végiggondolni. Némi leegyszerűsítéssel, modellszerűen gondolkodva megállapítható, hogy a baloldalnak természeténél fogva lételeme az örökös politikai innováció. Miután alapvető tanítása, hogy a létező, az adott állapot nem jó, hanem azt valamilyen módon meg kell javítani, át kell alakítani, újra kell osztani, ezért mindig meg kell mutatnia, hogy milyen eddig nem látott módszerrel tudja ezt a programját véghezvinni. A már kipróbált módszerekkel ugyanis két baja lehet: vagy működnek hosszú ideje, és akkor beépültek a status quoban, amelynek védelme, konzerválása immár természeténél fogva inkább a konzervatívok dolga, vagy nem működtek és megbuktak, akkor viszont újat kell keresni helyettük.
Az európai baloldal utóbbi években jellemző általános válságát az okozta, hogy inkább az utóbbi történt velük, azaz az ezredforduló környékének nagy innovációi látványosan megbuktak. Mindez két eredménnyel járt: egyrészt a baloldali kormányok sorra vesztették el a hatalmat, másrészt sok helyütt politikájuk következtében komoly gazdasági károkat hagytak maguk után. A bukás óta az európai baloldal tanácstalanul néz körbe, és azt várja, hogy hol jelenik meg végre valamilyen jó gyakorlat, egy új iskola, egy újabb Third Way, a következő Neue Mitte.
Az egy szem dán diadallal nem nagyon volt mit kezdeni, ott nagyjából mindenki belátta, hogy a norvég terrortámadás sokkja nélkül nem jöhetett volna össze a nem várt baloldali győzelem. Egy győztes szocialista elnök Franciaországban viszont egész más tészta. Olyan jel, amelyre Európa-szerte vár a pártcsalád. Reményekkel telve fogják mindenütt a kontinensen a rávetni magukat Hollande programjára, kampány-megoldásaira és retorikájára a kontinens szebb időket látott szocialistái.
Mit találnak az alapos kutakodás során? Valamilyen új, a blairizmushoz mérhető, de azt is meghaladó ötletparádét? Valamit, amitől minden országban majd lázba jönnek a választók? Nem igazán, ha csak nem a „vegyük el a pénzt a gazdagoktól, és adjuk a szegényeknek” kezdetű megoldást tekintjük vérbő politikai innovációnak. Hollande sikere ugyanis nem arról szól, hogy a baloldal kitalált volna bármiféle univerzálisan bevethető csodafegyvert, hanem arról, hogy a francia választóknak egyrészt elegük lett a gazdasági válság okozta bizonytalanságból és szűkösségből, másrészt pedig irritálja őket a sajátos stílusú, örökmozgó jelenlegi elnök, aki ellen jobb híján lehetett és lehet majd két hét múlva is a legesélyesebb szocialista jelöltre szavazni.
A másik lehetséges következtetés összefügg a fenti konklúzióval. Könnyen lehet ugyanis, hogy Hollande esetleges győzelmével nem a baloldal, hanem sokkal inkább az unalmas politikusok napja kelt fel. Az USA-ban most már biztosan tudható módon Mitt Romney lesz Obama elnök kihívója. Az a republikánus, tehát az európai mérce szerint inkább jobbos Romney, aki a változás jegyében választásokat nyert, nagyon sok tekintetben izgalmasnak mondható jelenlegi államfővel szemben éppen tipikusságával és unalmasságával tűnik ki.
Az unalmasság akár kurrens politikai termékké is válhat abban az esetben, ha a különösséget, a szokatlan, ad absurdum extravagáns vagy excentrikus politizálást elegendő számú választó köti össze a fejében a gazdasági válság problémáival, a stagnálással, a kilátástalansággal. Erre az érzületre tudnak azután a kihívók – függetlenül attól, hogy balról vagy jobbról támadnak – rádolgozni megfelelő kampánymunkával. A magyar kormányváltó ambíciókat dédelgető ellenzéknek innen nézve tehát van egy nem túl bonyolult feladata: kell keresniük egy jó unalmas vezetőt, aki mögé felsorakozhatnak.
