Nem szívesen untatom olvasóimat saját személyes sérelmeimmel, belátom, hogy bár engem érdekel, a köz számára nem olyan izgalmas, hogy büdös húst kaptam az étteremben, vagy hogy milyen trükkel próbált átverni a pénztáros a közértben. Ma viszont egy olyan történet közepén találtam magam, amely közéleti vonatkozásai miatt mégis ide kívánkozik, és akár tanulságok levonására is alkalmas lehet.
Történt, hogy meghívást kaptam a Republikon Intézet Pártok félidőben című konferenciájára, annak is – nem túl meglepő módon – egy elemzős szekciójába, ahol Lakner Zoltánnal és a házigazda Tóth Csabával beszélgettünk kisebb közönség előtt. Mindkettőjükkel sokszor voltam párba állítva, mindkettőjük személye nekem egyszerre garancia a vitára, de arra is, hogy civilizált keretek között maradva ejtjük meg ezt a vitát. A papírforma itt is teljesült, az ATV Tétjében edződve az ilyesfajta, némileg egyenlőtlen erőviszonyok nem jelentenek szokatlan vagy nyomasztó környezetet. Vitatkoztunk, jól elvoltunk, a kávé ugyan hideg volt, de a jó társaság kárpótolt.
Aztán jöttek a nézői kérdések. Ott már nem annyira az érvek, hanem inkább az emóció számított, és a mondanivalóm helyett a személyem került a kritika célpontjába. Még ebben sincs semmi meglepő, mert ugyan az ilyen kérdésekre válaszolni már közel sem akkora élmény, mint a fent nevezett urakkal vitázni, de még ebben a szakaszban is bőven az elviselhetőség és a civilizáltság határain belül maradtunk.
Aki gyakran jár kisebb-nagyobb közönség előtt zajló nyilvános eseményekre, az ismeri a rendes játékidő lejárta után odajövő, hosszan még beszélő embertípust. Ők lehetnek jóravaló figurák is, akik csak túl gátlásosak ahhoz, hogy nagyobb plénum előtt szólaljanak meg, de gyakran ebben a körben tűnnek fel a meredek vélemények, a szembesítő számonkérések, a beszélgetés alatt felgyülemlett feszültségüket levezetni szándékozók is. Ezen a kora délutánon kifogtam az utóbbi típust. Elkövettem az örök hibát, megpróbáltam érvelni és vitatkozni a hozzám forduló kőkemény állításaival, miszerint Magyarországon nincs demokrácia és az emberek félnek.
Nem volt nehéz észrevennem, hogy nem vagyok kívánatos személy a társaságban, de nem szerettem volna mégsem köszönés nélkül távozni. Mondtam, hogy viszontlátásra, erre visszakaptam, hogy „a viszont nem látásra”, és ehhez a sommás, de egyértelmű véleménynyilvánításhoz körülöttem más is csatlakozott. Tóth Csaba becsületére legyen mondva, hogy ezen a ponton mondott valamit fennhangon arról, hogy a vendéggel szemben mik az elemi udvariasság szabályai, de ez jól láthatóan senkit nem érdekelt.
Fehér, középosztálybeli, fővárosi, heteroszexuális férfiként eddig nem sok lehetőségem volt, hogy megtapasztaljam a fenyegetett kisebbségi lét valóságát. A Republikon konferenciájának közönsége most sokat segített abban, hogy acélozzam ezen a téren az empátiámat. Megmutatták, hogy milyen érzés az, amikor a jókora létszámbeli fölényben lévő többség minden különösebb gátlás nélkül teszi nyilvánvalóvá utálatát. Több is volt talán ez szimpla utálatnál: a gyűlölet jéghideg lehelete. Láttam én már sokszor utálatot a hallgatóság arcán, régóta elég sokféle meghívást elfogadok. Azt a határt viszont eddig még senki nem lépte át, hogy érzését közvetlenül és csoportba verődve fennhangon ki is fejezze.
Hálás vagyok ezért az élményért, mert tényleg jól illusztrálta, hogy milyen lehet bármilyen kisebbséghez tartozni egy végletesen intoleráns többségi közegben. Hogy ezt a kalandot épp egy magát liberálisnak és mintaszerű életet élő értelmiséginek tekintő társaság tette számomra elérhetővé, az csak akkor lenne furcsa, ha az elmúlt sok évet nem ebben az országban éltem volna le, és nem a politika megfigyelésével töltöttem volna. Ilyenkor látszik azonban, hogy a demokratikus politikai verseny végső soron igazságos. Ez a sajátosan magyar liberális kör a maga arrogáns, ellenvéleményt elviselni nem képes, tévedhetetlenségében minden bukó ellenére továbbra is biztos önhittségével mára oda jutott, hogy – ahogy ezzel az egyik résztvevő is tréfálkozott – a politikai mozgósító ereje körülbelül annyi embert tud összeterelni, mint ahányan ezen a konferencián elfértek az A38 hajó egyik kisebb termében.
