„Az első magyar testépítőre!” – válaszol egy kigyúrt srác a felvetésre.
Így kezdődik a Soproni idei reklámfilmje, amely anakronisztikus, nyálas és politikus. Nem tudok másra gondolni, és ez nagy baj. Baj, amiért persze nem a Soproni (pontosabban a Heineken Hungária Sörgyárak Zrt., ha még valaki nem tudná) marketingesei a felelősek, hanem az elmúlt 21 év közszereplői.
Eljutottunk odáig, hogy egy egyszerű sörreklámról a politika jusson az eszembe. Na meg az, hogy kinek, miért volt érdekében egy ilyen hangulatú reklám elkészítése. Már-már olyan okok jutnak eszembe (adókedvezmény, jó színben feltűnni a jelenlegi vezetés mellett – nooooormális?), amelyek után tényleg én is megemelem a poharam.
Szerettem a Soproni korábbi reklámját, a „vízilabdacsászáros” ütős, lelket melengető volt. Egyszer. De kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba (nevezzük, mondjuk Dunának, Tiszának) lépni. Vagyis lehet, de akkor baj lesz. Ez a jeles szólás-közmondás lényegi üzenete. A Soproni megtette.
Még mielőtt megillet a vád, hogy a bolsi lobbi által vezérelt elvek mentén szőttem a gondolataimat, leszögezem, szentimentális egy emberke vagyok. Aki képes sírva fakadni egy magyar sportsiker hallatán vagy épp egy Ghymes-dalon. A Kossuth rádión hallgatni a harangszót, piacon „Népsportot venni” és megbeszélni idegenekkel a meccseredményeket, a Balatonban fürdeni, majd lángost enni, Rubik kockán játszani, Örkényt olvasni, a Kazinczy utcában sörözni.
A Soproni 2011-es reklámja:
De azt a trendet és igyekezetet, amely belém akarja verni, hogy márpedig minden szép és jó, pusztán csak azért, mert magyar vagyok, és mert mindig van mire büszkének lenni akkor is, ha már „nincs mit enni” (csak inni…), nos, ezt a trendet nem szeretem.
Hejj!
Emelik a srácok Kossuthra is. Meg minden olyan utcára, amelyet róla neveztek el. Miért pont Kossuthra? És Széchenyi? Vagy Mátyás? Ők smafuk? Vagy a Széchenyi-kultusz pár évvel ezelőtti erősítése után most csak szimplán – a Szimplában – egy kis kompenzációról van szó? Ki tudja…
Talán János vitéz és az ő kackiás bajusza. Vagy éppen a bajai és a szegedi halászlé között különbséget nem tevő barátunk és társa, aki nevetés helyett inkább beleköp a levesbe (hát, ez az…). Mármint azzal, hogy forrón szereti: felszürcsöli a halászlevet, aztán hirtelen a sörhöz nyúl lehűteni a nyelvét. A kedélyeket is sikerült. „Minden ok?” – kérdezi a haver. Nem – válaszoljuk mi.
A falubéli locsolkodás és féltve őrzött kincseink után honfoglaló őseinkre iszunk, akik megtalálták nekünk a legjobb medencét. Egy kétségtelenül csinos lány csobban ki a vízből, és Baywatch-módra veti hátra vizes haját ekkor, majd egy srác sandán kinéz napszemüvege alól. Még jó, hogy nem néz a lány után, mint szegény Tony Curtis a kockás abrosz mellől.
Igen, ezután is erőltetett nevetés jön, mint az összes eddigi szereplő, a bajszos bácsik vagy a testépítő haverunk megjelenésekor. Értem én hogy boldogan büszkének kell mutatkozni a filmben, csakhogy ez nem természetes – és itt nem a jelenlegi társadalmi hangulatra gondolok. Leginkább Frei Tamás jutott eszembe, meg az ő riportfilmjei, amelyekre utólag alánevetett.
A legkeményebb vízilabdaedző említésekor természetes, hogy a Soproni előző reklámfilmje ugrik be, ahol már ellőtték, hogy mi vagyunk a legjobbak (és ez így is van). Nomen est omen – legKeményebb vízilabdaedző. Ügyes sziporka.
„És a napra, amikor az egész ország együtt ragyog” – erre is emeljük. Nos, annyira mű a Szabadság-híd melletti hajó gyülekezetének képe, hogy le kell szögeznünk, ez a pont az „i”-n, vagy a romlott hab a tortán. Mellesleg. igaz, hogy már öt éve, 2006-ban esett meg az augusztus 20-i budapesti tragédia, azért aznap sem mindig minden csak csupa ragyogás.
„Emeljük poharunkat, hogy magyarként mindig van mire büszkének lennünk” – szól a felszólítás utoljára.
Emeljük, emeljük, de miért… Annyiból persze jogosan emeljük, hogy a mából semmire sincs okunk büszkének lenni (vö. politika, közélet). Pontosabban lenne, de erről egyetlen egy szó sem esik a Soproni filmjében és a közéletben sem. Kutatóinkról, fiatal feltalálóinkról, Nádasról vagy Esterházyról, a romkocsmákról vagy a Szigetről.
Mi még mindig a múltból akarunk élni. Nem baj az, és tisztelni is kell, de sokszor jobban érdekelne a jelen és a jövő. Nem a múltból élni akkor, ha büszkeségeinket soroljuk, nem a múltból élni, amikor egymásra köpködünk, nem a múltból élni, amikor a jelent formáljuk. Utóbbi könnyű, alibi megoldás.
Ha persze arra gondolunk, hogy 150 évig kibírtuk, hogy ne koccintsunk sörrel, még van idő felnőni.
A korábbi reklám – kicsit másképp:
