Meghalt. Így kellett történnie: megölték. Mert hogy is másként, mint véres fejjel, erőszak által?
Moammer el-Kadhafi szédítő pályafutását végigkísérte az erőszak. Diktátor volt; vérbeli, mondanánk, ha nem tűnne gyenge szójátéknak. Sok vér tapadt a kezéhez. De nem ebben különbözött más, politikusnak állt gazemberektől.
Bámuljuk a mobilos videót. Nem akárkinek a holtteste az.
Igazi self-made-man, senki sem állt mögötte. Nagyon fiatalon, huszonhét évesen került hatalomra. Egyszerű kapitány, a puccsisták között sem rangidős, mégis ő lett a „Forradalom” atyja. Jegyezzük meg: később, teljhatalmú úrként sem léptette elő magát generalisszimusszá, még tábornokká se. Megelégedett a szerényebb rendfokozattal, így lett „az Ezredes”.
Negyvenkét évig, csaknem haláláig uralkodott, kormányzott egy kormányozhatatlan országot. Évszázadok óta vetélkedő tucatnyi beduin törzs között, vaskézzel. Hogyan másként?
Természetes tekintély volt, rátermett vezető. Méghozzá hazai föld termette, a sivatagi homok. Tudta, hogy csak magára számíthat. (És ez óriási előny, bárki jöjjön is utána. Egy szőke hölgy éppen szakért a CNN-en, szerinte most végre demokrácia lesz Líbiában. Erre azért nem vennénk mérget. Mindenesetre szép ötlet: Líbia, az arab mintademokrácia. Majd figyeljük a híreket.)
Kaddhafi ravasz is volt, nemcsak kíméletlen. Föltalálta magát a nagyvilágban. A hidegháború idején, Chrudinák Alajosnak egy kicsit adta a szocialistát, ha már a szovjet blokktól kapta a fegyvert és a zsetont. Egyidejűleg az arab utca hőse, iszlamisták titkos reménysége, Fekete-Afrika befolyásos mentora. Tökéletesen megérezte azt a pillanatot is, amikor ki kell békülnie – és előnyös feltételekkel békülhet ki! – az Egyesült Államokkal.
Az iraki háború után történt. Kadhafi túltett régi riválisán, Szaddámon. Túlélte, sőt neki még maradt egy dobása a huszonegyedik századra. Nem akármilyen az sem.
Bohócot csinált a Nyugatból.
A szemébe vágta, milyen képmutató is a „fejlett nyugati demokrácia”. Sok nyakkendős szereplő most nyilván utálja látni önmagát a Kadhafi-nekrológok vágóképein, ahogy mosolyogva szorongatja a zsarnok kezét. A zsarnok tegnap még nem zsarnok volt New Yorkban, Londonban, Rómában, hanem reményteljes üzleti partner.
Akinek sok olaja van.
A nyugati elit mindenfajta morális fenntartás nélkül bizniszelt vele. A „líbiai vezető” – semmi elnök vagy más formális cím – új, felvilágosult, üzletileg megbízható imidzsét is el tudta adni, kit zavart akkor a három-négy évtizedes diktátori múltja? Ajnározták a fiát, akit előkelő angol egyetemen taníttatott: majd ő, a reformer utód… Az olajdollárok sűrűn hulltak véleményformálók, üzletemberek, professzorok zsebébe. Kilóra vett meg embereket az establishmentből. „Kártalanította” a Lockerbie-merénylet túlélőit, kiadta a robbantót, aztán hazavitette a skót börtönből.
Ezt is tudta, merte, tette.
Excentrikus figura volt. Zöld könyvében filozófusként tetszelgett. Imádta a felhajtást, a napszemüvegeket, a vidám ruhákat, a csinos női testőröket, a színpompás afrikai királytalálkozókat. Rendíthetetlenül turnézott vándorcirkuszával: beduin sátor, meghökkentő kijelentések, diplomataútlevéllel utazó kurvák. A vén provokátor szemérmetlenül élvezte, hogy bármit megengedhet magának. Annyira arcátlan volt, hogy az – ha rokonszenvet nem is – ámulatot keltett.
Sokáig tartott a végjáték, mégse örökké. Ha nem lázadnak föl ellene odahaza, a NATO sohasem buktatta volna meg. Igaz, légierő nélkül a lázadókat is felkoncolták volna. És még így is húzta jó fél évet, egyedül a világ ellen, nem adta föl.
Ha van Sors, Moamer el-Kaddhafi a kegyeltje volt. Nagyszerű finálét írt neki: nem földalatti odúból rángatták ki, nem asszisztált végig egy szánalmas pert, nem tettek kötelet a nyakába. Háborúban esett el, hogy legendája teljes legyen. Sokáig emlékezni fognak rá.
