Figyelő Top 200 (1999): Élelmiszeripar

Ami az ágazat jövőjét… …pozitívan befolyásolhatja • A külföldi kereslet élénk marad, s így az ismét meglódult export lendülete nem törik meg …negatívan befolyásolhatja • Ha idő előtt elfogy az exporttámogatás, ami az exportra szánt termékek hazai értékesítéséhez vezet, miközben a belföldi kereslet tovább csökken, és ez együtt árzuhanást idézhet elő

Vihar előtti csend honol a tavaly a Mizo és a Szolami csődjétől hangos élelmiszeriparban. Az 1998 augusztusában beütött orosz válság után egy év alatt a felére csökkent az ágazat közép- és kelet-európai exportbevétele. A keleti piacvesztést az idő közben megélénkült uniós kereskedelem sem tudta teljes mértékben ellensúlyozni. Igaz, a feldolgozott élelmiszerek piacvesztése sokkal kisebb volt, mint a feldolgozatlan agrártermékeké. A nyugati export végül 1,64 milliárd dollárt hozott a konyhára, ami még kedvezőbben is alakulhatott volna, ha a negyedévenként változó, kiszámíthatatlan szabályozás és az októberre kiürült támogatási keret nem okoz nehézségeket. Az elmaradt összegeket csak négy hónappal később, az idei büdzséből tudta kifizetni az agrártárca, ami viszont a 2000. évi keret idő előtti kimerülését okozhatja. A kivitel és a 646 millió dolláros élelmiszer-ipari import egyenlege még mindig vonzó, egymilliárd dolláros aktívumot mutat. Az importból 282 millió dollár értékű volt a továbbfeldolgozásra behozott élelmiszer, zömmel féltermék. Az ágazat 8,5 ezer működő cégének árbevétele az 1998-as 1600 milliárd forintról 1700 milliárdra nőtt.

A hazai piacon a kereslet 3-4 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit, ám a gyártóknak ennek ellenére áreséssel kellett szembenézniük. Az áruházláncok ugyanis a nagyobb nyomaték kedvéért közös társaságokba tömörülve szervezik a beszerzést. Ezzel pedig már olyan piaci súlyt képviselnek, amely alkalmas az árak leszorítására. A teljes piac 80 százalékát mindössze 6 beszerzési társaság tartja a kezében, amelyekkel szemben az élelmiszeriparosok – a keresleti piac ellenére – sem képesek érvényesíteni a költségek növekedését. Mindez a számok nyelvén azt jelenti, hogy amíg 1998-ban, a 14,3 százalékos infláció idején a gyártók csak 8,7 százalékkal tudták feljebb srófolni az élelmiszer-átadási árakat, addig a kiskereskedelmi árak növekedése 14,6 százalékot tett ki. Tavaly az arányok még tovább romlottak. Az egymást váltó engedményes akciók és a kereskedelmi társaságok piachódítási törekvéseinek hatására a 10 százaléknyi infláció mellett alig 6 százalékkal emelkedett az élelmiszerek kiskereskedelmi ára, a feldolgozók pedig eközben csak 2,7 százalékkal tudtak nagyobb átadási árakat kiharcolni a beszerzési társaságok könyörtelen ártárgyalásain.

Az érintettek úgy vélik, az áruházláncok harcának árát ismét az élelmiszeripar és a mezőgazdaság fizette meg, hiszen az alapanyag-termelők is csak 1,9 százalékkal tudták többet kicsikarni az ipartól a felvásárlási áraikban. Jelentős nyereséget ez sem jelent, hiszen a feldolgozás költségszerkezetében ma már csak 40 százalékot képvisel a mezőgazdasági nyersanyag, a többit az inflációval lépést tartó energiaköltség, munkabér és csomagolás viszi el.

A furcsa “élelmiszer-ipari olló” tartósnak ígérkezik, hiszen a hipermarketek a minél nagyobb piaci részesedésért a “jegelt” beszerzési áraikkal elért akciókkal csalogatják a vevőt.
Az élelmiszeriparosok fájdalmára a versenytörvény ugyan 90 százalékban harmonizál az Európai Unióval, ám ez csak a keret. Hiányzik a végrehajtási jogszabály, amelyben a kereskedelmi társaságok érdekeinek érvényesítését is korlátozzák. E nélkül a kereskedők és az alapanyag-termelők állami támogatással szövetkezhetnek, beszerzési társaságokat, új típusú értékesítő szövetkezetet hozhatnak létre, erőiket egyesítve léphetnek fel a többi piaci szereplővel szemben. Az élelmiszeriparosokat pedig azonnal árkartellel vádolják, ha közülük kettő egyezteti árpolitikáját. Az áruházláncok Magyarországon visszaélnek azzal, hogy az élelmiszercég ma még nem is tehet különbséget az árajánlatában, és ugyanannyiért kell adnia azt árut a “cash and carry” áruháznak, a nagykereskedelminek és az úgynevezett hard discountnak.

Pedig az unióban csak az azonos funkciójú kereskedelmi társaságoknak kell azonos árajánlatot adni. Sőt, az általános versenytörvény nemzeti végrehajtási jogszabályában szigorú különbséget tesznek. A közösség ipari miniszterei együtt javasolták ez év tavaszán a 30 napos fizetési határidő bevezetését, miközben Magyarországon 50-60 nap az általános, de 90 nap is előfordul. Ha a beszállító előbb akar a pénzéhez jutni, a fizetnivalóból “bónuszt” vonnak el.

Mindezek közrejátszottak abban, hogy amíg 1998-ban az élelmiszeripar adózás előtti eredménye – az árbevételre vetítve – még 2,3 százalék volt, tavaly mindössze 1-2 százalékot ért el, az alap-élelmiszert előállító szakágazatok jó része veszteséges volt. A tendenciát mutatja, hogy amíg 1998-ban a nyereséges élelmiszer-ipari cégeknek összesen mintegy 90 milliárd forint adózás előtti eredménye, a veszteségeseknek pedig csaknem 50 milliárd forint ráfizetése volt, tavaly az előzetes adatok szerint alig 80 milliárdra fogyott az összes nyereség, az ágazati veszteség pedig a 60 milliárd forintot közelíti. Eközben az élelmiszeripar likviditása, “kölcsöntőke kitettsége” mintegy 100 milliárd forinttal romlott. Tavaly megtört a nyolc éve tartó beruházási hullám, az előző évhez képest 10 százalékkal kevesebb, mindössze 60 milliárd forint összegű invesztíció valósult meg.

Több alap-élelmiszert előállító szakágazatban látványos csődöknek lehettünk tanúi. Erre a sorsra jutott a tejipar piaci élbolyába tartozó Mizo, valamint a húsiparban a Tolnahús, a szolnoki Solami, s egy évig szünetelt a Pini kiskunfélegyházi óriásüzeme is. A konzervgyárak sorának pénzügyi nehézségei – ha nem is mind egy tőről fakadnak – összefüggésben állnak az általános ágazati bajokkal. A megrendült élelmiszer-ipari cégek miatt a kapcsolódó agrártermelői kör is válsághelyzetbe került.

Habár mindezek ellenére a 2000. év jól indult, a kilátások mégsem kecsegtetőek. Kétéves sorvadás után végre látványosan – összehasonlító áron számolva 11 százalékkal – meglódult az export az első öt hónapban. A szépen gyarapodó kivitel jóvoltából a termelés is 6 százalékkal gyarapodott. Mindez azonban nem tudja feledtetni, hogy a fő piac, a belföldi kereslet két év növekedés után ismét 3-4 százalékkal csökkent. A jelenséget a drágulással sem lehet magyarázni, hiszen a kiskereskedelmi árak 8,6 százalékkal, tehát a 9,5 százalékos infláció alatt növekedtek. Az ok talán az lehet, hogy a lakosság egy része a hasán “spórolja össze” a fizetnivalót növekvő költségeire. A feketeleves pedig még csak ez után következik. Az első 5 hónapban – bár még nem mutatkozhatott az aszály és az energia-áremelések hatása – az inflációt lekörözve drágult több élelmiszer, június-augusztusban pedig valósággal meglódultak az árak. A szakértők szerint rövidesen érezteti hatását a 20 százaléknál is nagyobb felvásárlási áremelkedés hatása: a liszt, kenyér, takarmány és ezzel a baromfi és sertéshús fogyasztói árában. A takarmánydrágulás után már 5 százalékkal csökkent a broilercsirke-vágás. A sertéshús igazi árrobbanása őszre, október-novemberre esedékes. Pesszimistább előrejelzések szerint az élelmiszerpiacon az idén ősszel megismétlődhet a Bokros-csomag utáni nagy fogyasztáscsökkenés. Tovább ronthatja az élelmiszeriparosok eredményét, ha a szaktárcánál esetleg idő előtt elfogy az exporttámogatás. Akkor viszont bent ragad az áru, és a felesleg egymást érő árleszállításos akciókat indukál. A gyártók szabadulnának a hitelből finanszírozott készlettől, amely ismét árapályt okozna a piacon, keresztülhúzva minden eddigi üzleti számítást. Nagyon rossz évet emlegetnek a gabona- és malomipari társaságok, a baromfit és sertést feldolgozók, a növényolaj-iparosok és a konzervgyárak is.