A haditudósítás, a tevékenység, amivel újságírók a világ történéseit a hálószobánkba költöztették mára a múlté. A furcsa valóság az, hogy a globalizáció folyamatával párhuzamosan vált feleslegessé, hogy erre szakosodott riporterek magyarázzák el, mutassák be nekünk a világ hadszíntereit. Megteszik ezt már helyettük maguk a katonák, vagy a két tűz közé került civilek.
Másfelől az európai emberek számára a háború már csak egy homályos, rossz emlék a múltból, ami manapság csak távoli, elmaradt régiókban folyik, különösebb hatása pedig nincsen mindennapi életünkre. A magyar társadalom ha lehet kicsit még ennél is befeléfordulóbbá vált. A külföldi híreknek sokszor egészen egyszerűen nincs már hírértéke, olvasottsága, tehát tulajdonképpen értelme sem. Kivételt képeznek ideig-óráig a háborúk, katasztrófák és olyan események, melyekben szerepel a halottak száma.
Az okok persze szerteágazóak. Egyfelől a rendszerváltás előtt, egy bezárt országból sokkal érdekesebb, misztikusabb volt számunkra, mi történik a nagyvilágban. Másrészt a hihetetlen technikai fejlődés, ami először elképesztően gyorssá tette a hírek, videófelvételek áramlását végül saját magát akasztotta fel a padláson, mikor ezek az eszközök a kétezres évek második felében már mindenki számára elérhetővé váltak.
Az Öböl-háború idején forradalmi képsorokat láthatott az a szerencsés, aki otthonról tudta nézni a CNN-t. A történelemben először közvetített tévécsatorna élőben egy háborút. Bagdad éjszakai bombázása még 2003-ban is megrázó élmény volt.
A 2001-es terrortámadások terveiben alaptétel volt, hogy olyan célpontot találjanak a terroristák, mely egy átlag hétköznapon is a kamerák kereszttüzében van és a támadás után félperc alatt eljut a világ összes tévékészülékének képernyőjére.
Ahogy egyre gyorsabban és egyre több információ jutott el hozzánk, úgy lettünk egyre ignoránsabbak is a média által fontosnak tartott hírekkel szemben. Főleg, hogy már nem passzív befogadóként fogyasztjuk amit elénk raknak (az összeesküvéselméletek hiedelmeivel szemben), hanem magunk kutakodhatunk a világhálón, mi döntjük el, mely forrásokat használjuk, milyen témák érdekelnek minket és milyen mélyre akarunk ásni. A felülről jövő kényszeretetés híján azonban az érdeklődési kör is megváltozott. Nem érdekel már minket minden kilőtt golyó, minden éhező szomáliai kisgyerek. Szórakozni akarunk és ebbéli igényeinket maximálisan ki is elégítjük.
Ennek a folyamatnak lettek áldozatai a külföldi tudósítások is. Az egyszeri újságíró elképedve olvashatja Robert Capa háborús élményeiről szóló könyvét, a Kissé elmosódva című regényt, melyben a már akkor veterán háborús fotós beszámol a világégés sújtotta Európában tett turnéjáról, az ötcsillagos hotelekben berendezett ideiglenes szerkesztői főhadiszállásokról, a katonákkal a fronton töltött hetekről és arról, hogy a whisky bizony nagyobb kincs a lőszernél. A tudósítók képeit, cikkeit várta az egész világ, a képes újságok hozták közel a fronton történteket azokhoz, akik a hátországból jó ideig legfeljebb bizonyos termékek hiányát, rosszabb esetben a megcsappant fejadagokat tapasztalták a háborúból.
Tulajdonképpen ma már nem sok haszna és funkciója van egy haditudósítónak. Vagy a legutolsó civil is tele van tömve fényképezős okostelefonokkal, vagy maga a hadszíntér is teljesen hidegen hagyja a hírfogyasztókat.
Az arab tavasz aktivistái Egyiptomban az első csoportba tartoznak. Teljesen tudatában voltak annak, hogy a közösségi hálózat a tüntetések, összecsapások megszervezésén kívül azoknak a külvilág felé történő kommunikálására is szolgál, ez pedig elsőrendű feladat, mely ügyük elérését segíti. Ezért tudtuk Budapesten is percről-percre követni a Mubarak-rezsim utolsó napjait.
Hasonlóképpen Kadhafi ezredes végének a kezdete is az volt, amikor az egy hétvége alatt 400 embert lemészárló zsoldos őrjáratokról és az ennek ellenére hatalmas tömegekkel folytatódó tüntetésekről készült felvételek eljutottak a világhálóra. Míg éppen ezért Szomália és Dárfúr tulajdonképpen az eszközök teljes hiányának és az ignoranciának köszönhetően fehér folt a mai hírközlésben.
