1972. május 6-án, a Wesselényi utcai mulatótól néhány sarokra rendezte meg négy néptáncegyüttes az első táncházát a Liszt Ferenc téri könyvklubban.
Zene és tánc úgy, mint Széken
– ez állt a meghívón, ugyanis a szervezőket a néhány hónappal korábbi erdélyi látogatásuk feledhetetlen élménye inspirálta. Később a Bartók Táncegyüttes Tímár Sándor vezetésével különvált, és tömegeket megmozgató nyilvános táncházat rendezett. A kezdeményezésnek gyorsan híre ment, hamarosan vidéki városokban is sorra alakultak a néptánckörök, rengeteg fiatal kutató indult meg Erdélybe táncot, zenét gyűjteni.
A mozgalom a rendszerváltást is túlélte, a külhoni magyar közösségeknek köszönhetően pedig a világ számos távoli pontján is meghonosodott. Budapesten minden este lehet találni táncházat vagy folkkocsmát a könnyen tanulható, egyszerű lépésekből építkező moldvaitól az inkább gyakorlott táncosokat vonzó mezőségiig. Egy ilyen rendezvényre ellátogatva a kíváncsiskodó könnyen megértheti, miért került fel a táncház, mint hagyományátörökítési módszer az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára: a bejárat előtt dohányzó fiatalok Martin György és Sárosi Bálint etiópiai népzenegyűjtő útjának eredményeit tárgyalják meg, majd miután körbejárt a pálinka, a zenekar tagjai lassan megindulnak lefelé, ahol öt perc múlva lépni sem tud a fotós az összekapaszkodott pároktól, és még napokig a fülébe cseng, hogy:
Udvaromon arany vályú, arany kút…
