Stormzy
Pár perccel a kezdete után már érezzük, milyen lesz az adott koncert, és hát ez, huhh
– mondta nem sokkal a fellépése indulása után Stormzy a Sziget Nagyszínpadának péntek esti utolsó előtti fellépőjeként. És ezt a pozitív „huhh”-t valószínűleg nemcsak ő érezte, hanem az a tömeg is, ami jóval komolyabb volt, mint a nap főfellépőjéé, Liam Gallagheré. Vagy a csütörtökié, Halsey-é.
Pedig nem minden mutat arra, hogy ennek ekkora érdeklődés mellett ekkora tömeget kell megmozgatnia. Bár a dél-londoni rapper tavalyelőtt is adott ki albumot (This Is What I Mean), az már korántsem ütött akkorát, mint az azt megelőző kettő, a Gang Signs & Prayer és a Heavy Is The Head, amikről viszont már nem mondhatni, hogy túl aktuálisak. A 2017-es előbbiről is jó pár dalt előadott Stormzy – például Cold, Cigarettes & Cush, Blinded By Your Grace, Pt. 2 (ez volt az egyik bizonyíték arra, hogy Stormzy, ha nem rapper lenne, simán lehetne énekes is), Shut Up – de a 2019-es utóbbi adta a koncert gerincét az olyan dalokkal, mint a koncertindító Big Michael és az Audacity, a Handsome, a Wiley Flow, a Burna Boy-jal és Ed Sheerannel közös Own It vagy a legismertebb, és egyben koncertzáró dala, a Vossi Bop. Ennek a két albumnak a dalai voltak erős túlsúlyban, de eljátszották az alapvetően Dave-dal Clash-t és az előző nap megjelent, Chase & Statusszal közös Backbone-t is, amit meglepően sokan ismertek a közönségben.
Hogy ez miért alakult így? Miért volt mégis akkora sikere Stormzy koncertjének? A grime-nak biztos van hozzá köze. Az első körben Dizzee Rascal és Wiley által komoly sikereket elért műfaj titka valahol ott lehet, hogy meglehetősen gyors alapokra rappeltek az előadók, vagy megfordítva: ez egy olyan, garage-ra, drum&bass-re, jungle-re alapuló elektronikus műfaj, amiben van rap is. Táncolható, sodor magával. Stormzy, a grime második generációjának tulajdonképpen legfontosabb előadójaként (talán Skepta mellett) annyit tett hozzá, hogy az ő olvasatában a grime egy sokkal agresszívebb hangzású műfaj lett, a Dizzee Rascal fémjelezte humor pedig szinte teljesen kikopott belőle. Közben viszont megmaradt táncolható, bulizós műfajnak, olyannyira, hogy ezt az se szakítja félbe, ha éppen a traumáiról rappel Stormzy.
A másik pedig ő maga, a közel két méter magas izomkolosszus (végre leírhattam ezt a szót) néha zenekarral, egészen káprázatos vokalistákkal, néha csak a dj-jével, DJ TiiNY-val kiegészülve a színpadon nagyon magával ragadó, nem lehet nem rá figyelni a koncert közben. Legalábbis pénteken így volt, de ehhez valószínűleg kellett az is, hogy a koncerten annyi brit legyen, mint egy brit fesztiválon.
Régóta ez a legjobb koncertem, őszintén, nem szoktam ilyeneket mondani
– mondja valahol a koncert vége felé a rapper, és ezt alátámasztja az is, hogy a végén nem a backstage-be gyalogol, hanem le a színpad elé, hogy a közönséggel pacsizzon perceken át. (Schultz Antal)
Yves Tumor
A péntek a Szigeten némileg arról szólt, hogy milyen lehetett jó pár éve egy kurrens fesztivál, de azért voltak ennek ellentmondó koncertek is. Például Yves Tumoré, aki valószínűleg soha nem lesz annyira népszerű, mint Liam Gallagher vagy Stormzy, pedig közel tökéletes popelőadó. Csak a popot más irányból közelíti meg, mint a legtöbben, szerkezetileg sem szokványos módon állnak össze a dalai, ráadásul olyan műfajokat kever benne, mint a posztpunk, a pszichedélia, az ambient, az art rock, amik nem éppen szokványos popműfajok.
A kritikusok által is a tavalyi év legjobbjai közé választott Praise A Lord Who Chews But Which Does Not Consume; (Or Simply, Hot Between Worlds) című albuma adta a koncert gerincét – olyan dalokkal, mint az Operator, az Ebony Eye, a Parody, az Echolalia –, amit főként az azt megelőző, 2020-as lemez számai (Kerosene!, Gospel For A New Century) és két kiadatlan dal (Conspiracy, Misbehave) egészített ki – utóbbiak alapján az új lemeze jóval letisztultabb, kevésbé szférikus lesz.
A kinézetében most meglepően visszafogott, „pluszban” csak egy szegecselt szuszpenzort viselő Yves Tumort a Nagyszínpadon a BDSM-et, hairmetált idéző zenekara kísért, ami nem meglepő annak, aki látta akár a pár évvel ezelőtti Kolorádó Fesztiválon, de az akkorinál most jóval közvetlenebb volt a közönségével. Néha már az volt az érzése az embernek, hogy a látogatókra jobban ügyel, mint a zenéjére, üvöltette őket, lement hozzájuk, sokszor nem is látszott, éppen merre van. Igaz, ez a közvetlenség nagyjából megvolt az első budapesti koncertjén, 2017-ben, a Trafóban, a sajnos elhalt Electrify programsorozat egyik fellépőjeként (aznap még Jenny Hval lépett fel). Ott még teljesen más, meglehetősen erőszakos zenét játszott, egymaga, a hangerő a maxon volt, ő pedig – legalábbis úgy tűnt – bemindenezve rohangált a tömegben. Maradandó pillanatokat okozott, kinek pozitív, kinek negatív értelemben. És emlékezetes a pénteki koncertje is, bár biztos nem marad meg annyira, nagyrészt azért, mert nem a Nagyszínpadra, legalábbis nem a Sziget nagyszínpadára való. Nem veszett el rajta teljesen, nagyjából belakta, de a közönséggel való kontaktálási igénye, és az eléggé gyér nézőszám is arra mutatott rá, hogy azért egy kisebb helyszín valószínűleg jobban állt volna neki. (SA)
Teezo Touchdown
A nap meglepetéskoncertje, legalábbis nekem – azon kívül, hogy a Rajkó zenekar mennyire passzolt a zenekari felállásban egyébként is egyre jobban működő Beton.Hofihoz –, Teezo Touchdowné volt. Ő a Revolut (legtöbben talán A38 vagy Wan2 néven emlékeznek rá) sátorban lépett fel a nagyszínpadi koncertek után. Ilyenkor szokott fellépni ennek a színpadnak a legnagyobb neve, idén ekkor játszanak itt olyan előadók, mint az AURORA, MØ, a Crystal Fighters. Mostanában már nem annyira jellemző, de pár éve még olyan teltházas koncertek voltak itt, hogy például Stromae fellépésénél a nézők a sátor szélét szedték fel, komoly tömegpánik és sérülések alakultak ki, hogy bejusson mindenki, aki be akart. (Igaz, ma már nincs kordon, ami hasonló helyzetet eredményezne, minden irányban nyitott a sátor).
Teezo Touchdownon viszont alig lézengtek pár százan, amin a negyedórás késése sem segített, bár ha nem késik, akkor se lettek volna a koncerten sokkal többen. Illetve az sem segített, hogy leginkább arról ismert, hogy „ő abban a dalban a feat”, vagyis mások dalában működik közre – saját (tavalyi) albuma sem lett túl sikeres –, a legismertebb talán Travis Scott tavalyi albumáról a Modern Jam című dal.
Teezo Touchdown saját maga – ezt a koncerten is hangoztatta – rock & boomnak nevezi a műfaját, amiből arra lehetne következtetni, hogy itt is valami hibrid, energikus rap és rock stílusról lenne szó, erre ráerősít a kinézete, pózer keménykedése is, de a koncertje arra mutatott rá, nem más ez, mint egy csokor virágban előadott r’n’b, néhol poppunkos beütéssel. Nagyon hangulatos, üldögélős koncert volt, de valahogy ő sem oda és abba az idősávba illet, ahol fellépett. (SA)
Liam Gallagher
Egyszerre három gitár legutóbb öt éve vette be a Sziget nagyszínpadát, amikor a Foo Fighters több mint két órát játszott, hangosan és felszabadultan, ahogy az egy nagyszínpadra rászabaduló rockzenekartól illik. A jó ideje szólóban nyomuló Liam Gallagher is három gitárost hozott magával, de itt el is érünk a hasonlóságok végéhez. Az egykori Oasis-énekes a zenekar első lemezét, a Definitely Maybe-t turnéztatja a saját neve alatt, többek között Paul Arthursszel, a zenekar akkori ritmusgitárosával a színpadon, de a dalszerző báty, Noel Gallagher nélkül.
A banda pályafutását beindító album 30 éves, legalábbis a briteknél azoknál is az alapműveltség része, akik még nem éltek, amikor megjelent. A Szigeten már csak a jelentős brit vendégtábor miatt is nagyszínpadra gondolhatták a szervezők, a szigetországban is fesztiválokon fejezik be a nyarat, nehogy a hiányuk miatt válassza valaki Leeds-t vagy a Readinget. A nyár eleji brit arénaturnéról kifejezetten jó kritikák jelentek meg, felvállaltan nosztalgikus koncertekről, ahol stadionszerte zengenek a refrének. Budapesten ehhez képest a feszített érkezésem mellett azért késem le az első két számot, mert nem működik a sokéves taktika, hogy az aktuális bejárathoz képest úgy találni meg leggyorsabban a nagyszínpadot, hogy csak menni kell a főattrakcióra hömpölygő tömeggel: mire szégyenszemre iránytűvel odakeveredek, egy igen szellős nagyrét fogad, a keverő vonalában egy akkora üres körbe állok, ahol minigolfozni is lehetne.
Amikor Liam Gallaghernek kedve van egy vakkantásnál hosszabbat (tehát egy egész mondatot) konferálni, ő is a színpad elé tömörülő, tömöttebb B-közepe felé teszi. Akik itt Oasis-pólóban dicsőítik őt, azoknak valószínűleg megismételhetetlen élmény az este, a turné szokott setlistjének megfelelően még B-oldalas számok is előkerülnek. Mint olyan ember, aki nem volt tízéves az album megjelentekor, én csak a kanonizált slágerszámok (Whatever, Cigarettes and Alcohol, Live Forever) ismeretével érkezem, és kifejezetten arra voltam kíváncsi, 2024-ben mit csinál velem az anyag maradéka élőben. Egy rakás középtempós rockdal fényes gitártémákkal: az átjön belőlük, miért volt ez teljesen új a grunge végigszomorkodott évei után. Statikusan, de feszesen játssza őket öt jó karban levő ötvenes-hatvanas brit, és elöl Liam Gallagher is épp úgy szegezi magát hátratett kézzel a mikrofonhoz, mint 30 éve, csak persze azóta úgy néz ki, mint a saját apja.
A közönség pedig a szórványban sokkal inkább nemzetközi, mint brit, éneklő embert elvétve látok, táncikálót valamivel többet, a slágereknél – a vonósokkal feldobott Whatever az első, túl a koncert felén – is csak a mobilok emelkednek az égbe. Úgyhogy inkább előre megyek, hátha az hozzáad, pont mire az énekes önironikusan beindítja a Liam, Liam kórust két szám között, aztán elintézi annyival, hogy ennél valójában csak hangosabb dolgokat tud elképzelni. Itt már látszik, hogy ugyan beleáll és letolja a középen állóknak, de belehalni nem ebbe az estébe fog. Igaz, amikor a Married with childrent Married with dickheadsként (tehát házas és gyermekes helyett házas, kis faszfejekkel tartalommal) konferálja fel, arra gondolok, hogy nem akkora baj, hogy az éneklésre összpontosít, amit amúgy 51 évesen is többnyire albumminőségben csinál. (A Live Forever refrénvégi falzettjét azért a végig lelkesen riszáló vokálistákra hagyja.)
Végig elég jók az albumborítóra és az effektezett élőképre építő, a ledfalakat betöltő vizuálok, még a koncert első részében gesztusértékűen megjelenik Noel is, a Live Forever alatt meg Jimi Hendrix, Bob Marley és John Lennon képei fordítják le annak, akinek amúgy még nem érett meg a felismerés, hogy igazából legfeljebb a dalok élnek örökké. A demonstráció abból a szempontból sikeres, hogy a lemez megelevenedik, a Slide Away a zárásban kifejezetten erőteljesre sikerül, de a koncert ettől még tablószerű marad, és egyértelmű, hogy ezt, itt egészen nyugodtan lehetett volna egy sávval korábban, a naplementébe rakni. Ahogy az is egyértelmű, hogy külföldi fesztiválon bulit csinálni best offal lehetne, és hogy Liam és zenésztársai az örökség méltó ápolóiként tudnák eljátszani – az meg nem, hogy pénteken több kedvet kaptak-e ehhez. (Pál Zsombor)
