Minden háborút kétszer vívnak meg. Először a csatatéren, másodszor pedig az emlékezetben
– közli a felirat A Szimpatizáns legelején, és hamar nyilvánvalóvá válik, hogy egy olyan sorozatot nézünk, ami a második fajta háborúról szól. Arról, amit nem odakint, hanem a fejekben, és amit nem fegyverekkel, inkább szavakkal, képekkel és gondolatokkal vívnak meg. Amelynek tétje, hogy ki és hogyan mesélheti el a történetet. És ugyan a történelmet általában a győztesek írják, a vietnámi háború mintha kivétel lenne ez alól: ezt a húsz évig tartó öldöklést ugyanis szinte kizárólag a vesztes fél, Amerika nézőpontjából ismeri a világ, de legalábbis a nyugati közvélemény biztosan.
A Szimpatizáns meghaladja ezt az egyoldalúságot, ám nem elégszik meg annyival, hogy vietnámi oldalról mesélje újra a történteket. Narrátora ugyanis egy kettős ügynök, akit a sorozatban nemes egyszerűséggel csak Kapitányként emlegetnek. Kapitány helyzete meglehetősen bonyolult, mert egyszerre dolgozik a dél-vietnámi kémelhárításnak, ezen keresztül a CIA-nak, de közben titokban a kommunista Vietkongnak is.
„Kém vagyok, egy alvóügynök, egy tégla, egy kétarcú ember. Az az átkom, hogy minden konfliktusnak látom mindkét oldalát” – panaszolja egy ponton a nézőnek, és azt is megtudjuk róla, hogy már a neveltetése, sőt, a fogantatása is a kettős identitás jegyében zajlott, hiszen Kapitány vietnámi anyától és francia apától született, majd pedig Amerikában járt egyetemre. Ahogy ő fogalmaz: „Két fél vagyok. Két rassz, két anyanyelv. Ellentétek elegye vagyok.” Mindezek fényében nem csoda, ha időnként összezavarodik, hogyan is történtek a dolgok valójában, és a néző is hamar megérti, hogy nem hihet el a mesélőnek bármit bemondásra. A megbízhatatlan narrátor alkalmazásával persze ezúttal is azt érik el az alkotók, hogy elkezdünk jobban figyelni az elbeszélés módjára, mint magára a történetre.
Talán már ennyiből is látszik, hogy a Maxon hét részben bemutatott A Szimpatizáns nem egyszerű kémthriller, ahogy az alapjául szolgáló 2015-ös, Pulitzer-díjat is elnyert sikerkönyv is sokkal nagyobb ambíciókkal bírt ennél. A vietnámi-amerikai akadémikus és író, Viet Thanh Nguyen magyarul is olvasható regénye ugyan nem nélkülözi a „vajon lebukik-e a hősünk?” típusú izgalmakat, de a kritikusok szinte egyöntetű dicséretét nagyrészt azzal érdemelte ki, hogy a puszta kalandok helyett az identitások, kultúrák és ideológiák közti átjárást, valamint az ebből eredő meghasonlottságot állította a középpontba.
A dél-koreai Park Chan-wook és a kanadai Don McKellar sorozata komoly erőfeszítéseket tesz, hogy ezt az irodalmi komplexitást átültesse a képernyőre. Az elbeszélés például folyton ugrál a különböző idősíkok között, így hol a háború végnapjaiban, hol a Kapitány gyerekkorában, hol a saigoni menekülést követő kaliforniai száműzetés idején járunk, ahol a főhős mentora, a vietnámi emigráns közösséget összefogó Tábornok véres bosszút – marxista szakszóval: ellenforradalmat – szövöget a kommunista rezsim ellen. Mint már említettem, ezeket az eseményeket nem közvetlenül látjuk, hanem egy vietnámi koncentrációs táborból idézzük fel, ahol a Kapitánynak egy hónapokig tartó vallatás keretében kell újra és újra megírnia az emlékeit.
Húzd ki magad! És most kezdd elölről! Az újrakezdés a mottónk. Újrakezdés. Visszaemlékezés. Átnevelés. Forradalom. Írd le újra!
– szól a vallató tiszt parancsa, amit láthatóan az alkotók is megszívleltek, hiszen gyakran tényleg több változatban mutatják be nekünk ugyanazt az eseményt. Ezt ötletes formai megoldások kísérik: van, hogy egyszerűen kimerevítik és visszapörgetik a felvételt, máskor több epizód elteltével térnek vissza egy már bemutatott jelenet „korrigált” verziójához.
A csapongás egyben tartása nem kis elbeszélői kihívás, és e bravúr csak részben sikerült az alkotóknak. Pedig a koreai film egyik legismertebb rendezőjénél, Park Chan-wooknál aligha választhattak volna jobb embert, hiszen saját filmjei is csavaros történeteket mesélnek el, stilárisan rendkívül rétegzettek, és szinte mindig A Szimpatizánshoz hasonló identitáskérdéseket feszegetnek. Kibillent, talajt vesztett hősök kerülnek nála fókuszba, akik az életüket felforgató traumák nyomán igyekeznek kideríteni, hogy kik is ők valójában. Ennek a nagy önkeresésnek persze általában sírás lesz a vége. Így volt ez Park kultikus bosszútrilógiájában, amelyből a legnagyobb nemzetközi sikert a cannes-i Nagydíjat épp húsz éve elnyerő Oldboy aratta.
De adaptált már tőről metszett kémtörténetet a műfaj egyik legnagyobb írója, John Le Carré regényéből (Kettős szerepben), emellett körbejárta ezeket a dilemmákat már
- romantikus vámpírfilmben (Szomjúság),
- diliházas cyborg-romkomban (Cyborg vagyok, de amúgy minden oké),
- sötét krimiben (A titokzatos nő)
- és történelmi erotikus thrillerben (A szobalány) is.
- A pályáját az ezredfordulón beindító Demilitarizált övezet: JSA című mesterműben pedig teljes bonyolultságában mutatta be a két Korea perverz kapcsolatát.
És ha már Észak és Dél szembefordításánál járunk, az első három epizódot rendezőként is levezénylő Park egy interjúban épp a hasonló történelmi tapasztalatokkal indokolta, hogy miért érezte közel magához A Szimpatizánst annak ellenére is, hogy ő maga nem vietnámi: „Egy kettészakított ország, amely súlyos ideológiai válságba süllyed, és elszenved egy háborút, egy polgárháborút… Dél-Korea is átesett hasonló tragédián, így ez nem tűnt idegen történetnek számomra” – mondta.
A formai játék az első epizódokban még kiválóan működik, jól társulva a fekete humorral és a folyamatos öniróniával. Az írás és a film kitüntetett terepe a történetnek, a hősünket végleg identitásválságba taszító vallatási jelenetre is egy saigoni moziban kerül sor (találó kikacsintás a bosszútrilógiájával híressé vált Park részéről, hogy épp a Charles Bronson-féle Bosszúvágy van műsoron). A sorozat jó érzékkel keveri a hangnemeket, és sokáig kiválóan egyensúlyoz a drámai tartalom és az abszurditás között. Legfőbb erejét épp ez a fékezhetetlen vitalitás, és az ebből fakadó besorolhatatlanság adja.
A legvadabb húzást talán a büszkén vállalt Robert Downey Jr.-túladagolás jelenti. A Marvel-filmek sztárja ugyanis nemcsak extravagáns CIA-ügynökként tűnik fel különböző álcák alatt, de három másik karaktert is ő alakít: hol meleg orientalista professzorként, hol dörzsölt szenátorként, hol pedig megalomán filmrendezőként ripacskodik felszabadultan. Ezek közül kettő – a kém és a filmrendező – működik parádésan, a többi figura inkább csak arra jó, hogy elbizonytalanítsa a nézőt, mit is lát valójában.
Helyenként olyan érzés, mintha A John Malkovich-menet újragondolását látnánk Robert Downey Jr.-ral, ahol szép lassan mindenki a címszereplő alakját ölti fel. A bizarr megoldásnak azonban itt egész más a dramaturgiai funkciója: egyfelől emlékeztet, hogy még mindig nem a valóságot, hanem a Kapitány mérsékelten megbízható kényszervallomását követjük, másfelől közös arcot ad az amerikai nagyhatalmi komplexum minden fontos leágazásának, így személyesítve meg egy eredendően arctalan erőt.
A legizgalmasabb ebből is a filmes vonulat: A Szimpatizáns egyszerre mély és maró humorral mutat rá, hogy Hollywood éppolyan arrogáns nemtörődömséggel gyarmatosítja a globális képzeletet, amivel a birodalmi hadseregek avatkoznak be olyan távoli országokban, aminek szinte a nevüket sem tudják.
A hullámzó intenzitású, de szerepeiben lubickoló Downey Jr. jobb pillanataiban a Trópusi vihar nyersességét is megidézi, mégsem lopja el a show-t a többiek elől, akik egytől egyig kiválóak. Nemcsak a már ismert színészekre gondolok, mint a Kapitány idősebb barátnőjét alakító Sandra Oh, vagy a method actinget kifigurázó David Duchovny, de gyakorlatilag mindenki telitalálat a zömében vietnámi szereplőgárdából. Külön érdemes kiemelni a Kapitányt alakító Xuande Hoát, aki hihetetlen eleganciával formálja meg a szemünk előtt összeomló főhőst. Egy-egy pillantással, arckifejezéssel, hűvös mosollyal képes visszaadni, milyen őrjítő feszültség tombol a felszíni nyugalom mögött, illetve milyen vívódásokkal jár, ha az ember munkaköri leírásában szerepel a skizofrénia.
Menet közben azonban nemcsak az ő személyisége hullik darabokra, de maga a sorozat is. A fekete humor az utolsó epizódokra eltűnik a történetből, a politika által szétszakított barátok drámája és az elvont tépelődés viszont nem megy elég mélyre ahhoz, hogy igazán katartikussá váljon a finálé. Az alkotók túl sok szálon indulnak el, és végül egyiket sem tudták kibontani a maga teljességében. Ez a fajta fésületlenség kifejezetten jól tud állni egy vadul csapongó szatírának, ám egy megrendítő sorstragédiának kevésbé – ott nagyobb fókuszáltságra van szükség. Összességében A Szimpatizáns tehát távol áll a tökéletességtől, de a kezdeti lendülete és kiszámíthatatlansága miatt így is az év eddigi legeredetibb sorozatai között a helye.
A Szimpatizáns (The Symphatizer), 2024, Max, 7 epizód. 24.hu: 8/10
