Legkésőbb azóta, hogy Kyle MacLachlan végigsimított a frissen nyírt, zöld gyepen, és egy levágott fület talált a fűszálak között, pontosan tudjuk, hogy a kertes házak között semmi sincs rendben. A kispolgári nyugalom és elégedettség jelképes terében valójában a szorongás és az őrület vert tanyát, ahogy erre a Kék bársony óta megannyi film és tévésorozat mutatott rá. A nyugat-európai kertvárosokban sem érezhetjük különösebben biztonságban magunkat – az osztrák pincékről például elég rosszakat hallani a filmesektől –, de igazi, sötét mitológiája az amerikai kertvárosoknak van.
Ezért tűnik logikusnak, hogy a Duelles című, 2018-as belga filmből amerikai feldolgozás készült. Pláne, hogy Olivier Masset-Depasse otthon tucatnyi díjat nyert filmje is regényadaptáció, az amerikai változat így egyszerre remake és Barbara Abel könyvének újabb megfilmesítése. Mindegy is, mert a történet semmilyen formában nem nevezhető eredetinek: két anya neveli gyermekeit, valamikor a hatvanas években, középosztálybeli kényelemben, de a jószomszédi viszonynak csakhamar tragédiák sora vet véget.
Az amerikai Anyai ösztön az új arcukat mutató hollywoodi sztárszínésznők filmje.
Chastain nem először alakít mániákus figurát – Oscar-díját is egy gátlástalan hitszónok szerepéért nyerte a Tammy Faye szemeiben –, de neki sem ez a jellemző szereptípusa. Hathawayt pedig végképp ritkán látni olyan szerepben, ahol felmerül a karakteréről, hogy talán teljesen elmebeteg.
Az nem meglepetés, hogy mindketten hiba nélkül oldanak meg egy ilyen hálás színészi gyakorlatot. Sokkal inkább az a tét, hogy az elsőfilmes Benoît Delhomme rendező képes-e olyan fojtogatóan sűrűre szőni a bizalmatlanság és a rettegés hálóját a két hősnő köré, ami illene ehhez a történethez. Ritka eset Delhomme-é, mert egyébként rendkívül tapasztalt filmes, csak éppen operatőrként szerzett nevet magának. Méghozzá nem is akármilyen teljesítménnyel: a Tran Anh Hung-féle A zöld papaja illata, a Caj Ming-liang rendezte És ott hány óra van? meg Anton Corbijn Az üldözöttje nagyon különböző filmek, de abban hasonlítanak, hogy a képi világuk szinte tapintható és szagolható, valósággal elkábít. Ezeket a mesterműveket Delhomme operatőri munkája kapcsolja össze.
Az Anyai ösztön ambíciói szerényebbek. Miután egyikük kisfia halálos balesetet szenved, hol az egyik, hol a másik hősnő tűnik gyanúsabbnak. Jellemző, hogy a férjeik eközben a tökéletes fogalmatlanság és az infantilis érzelmi elárvulás közötti homályzónában botorkálnak, és természetesen nejük lelkivilágáról sem tudnak semmit. „Ha vissza akarsz menni dolgozni, nem írhatnál néha csak egy-egy cikket az iskolaújságba?” – kérdezi újságírói hivatását kötényre cserélő feleségét az egyikük. Nem a szerencsétlen gyereknek, hanem ennek a férfinak járna ki, hogy lepottyanjon valamilyen magas helyről.
Az operatőri feladatokat is ellátó Delhomme képi stílus tekintetében a visszafogottságra, az önuralomra szavaz, illeszkedve takaros hősnői viselkedéséhez. Ám ez a vizuális értelemben vett szerénység a férjek és más háttéralakok sematikus karaktereivel elszürkítve sajnos időnként átcsap az unalomba. Az állóvizet az egymással nyíltan ellenségessé váló anyák hangulatingadozásai és dühkitörései kavarják fel, de Delhomme a ráérős kezdés után olyan tempósan szabadítja el az indulatokat, hogy a merész thrillerfordulatok némileg elolcsósítják, együgyűbbé teszik ezt a talányosabbnak induló, érzelmi kirakós játékot.
Amivel csak azt akarjuk mondani, hogy Claude Chabrol szelleme nem tűnt el a moziból. Az új hullámmal induló, majd egyenetlen színvonalú műfajfilmek felé kanyarodó francia rendező igazán a thrillereivel alkotott maradandót a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Hasonlóképpen a burzsoá képmutatás mögötti pszichózist térképezte fel, mint Abel regénye és Delhomme filmadaptációja, de legjobb filmjei, A megcsalt férj vagy Az állatnak meg kell halnia, megőriztek valamit a karakterek rejtélyességéből.
Delhomme ellenben végül nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy mindent kifecsegjen az Anyai ösztönök főhőseiről. Ez így inkább egy közepes Chabrol-thrillerre hasonlít, amit két remek amerikai színésznő munkája helyez egy polccal magasabbra.
Anyai ösztön (Mother’s Instinct), 2024, 94 perc. 24.hu: 6/10.
