Szinte hihetetlen, de Meryl Streep eddig csak egyetlenegyszer, 1989-ben vett részt a cannes-i filmfesztiválon, amikor a Sikoly a sötétben című filmjét kísérte el, amiért meg is kapta a legjobb női alakítás díját itt. A szervezők talán a 35 éves évfordulóra vártak, hogy legyen valami halovány apropója megint meghívni ide a világ legnagyobbra tartott élő színésznőjét, és életműdíjat adhassanak neki.
Kedd este a fesztivál nyitógáláján a francia film aktuális nagyasszonya, a talpig pirosba öltözött Juliette Binoche adta át a díjat a talpig hófehérben pompázó Meryl Streepnek. Ma délután pedig Streep a fesztivál második legnagyobb mozitermének színpadán, ezer ember előtt beszélgetett a karrierjéről Didier Allouch francia újságíróval. Őt sajnos már ismerem a korábbi, ehhez hasonló cannes-i beszélgetésekről, a riporteri skilljei lényegében kimerülnek abban, hogy a rendelkezésre álló idő alatt minél több filmmel kapcsolatban megkérdezi az interjúalanytól, hogy „és az milyen érzés volt?”.
Szerencsére Streep nem zavartatta magát, végig közvetlen, vicces és teljesen természetes volt, egyáltalán nem keltette egy olyan dáma benyomását, amilyennek képzelhetnénk a státusza alapján. Allouch rögtön támadásba lendült, és megkérdezte, hogy milyen érzés volt tegnap átvenni az életműdíjat. Streep még erre is tudott szellemeset válaszolni: „Amerikában csendes életet élek, és otthon egyáltalán nem tisztelnek, ezért meglepő volt, hogy mennyien sírtak még a közönség hátsó soraiban is.” A mondat középső része persze ironikus, és feltehetően huszonegy Oscar-jelölésére és három Oscar-díjára utalt vele. A jelölések tekintetében egyébként Streep ezzel messze kimagaslik a filmtörténet összes többi színésze közül, Katherine Hepburn és Jack Nicholson követik tizenkét-tizenkét jelöléssel.
A 75. életévét júniusban betöltő színészlegenda természetes szépséggel ragyog, az arcán nem lehet kozmetikai beavatkozás nyomait felfedezni, a beszélgetésre pedig kifejezetten egyszerűen öltözött fel: fekete nadrágot, fekete lakk félcipőt és egy sötét színű bő inget viselt. Amikor a műsorvezető megkérdezte, hogy kosztümös vagy kortárs filmben nehezebb-e szerepelni, Streep ki is tért az öltözékére: „Nincs különbség, minden felöltözés döntéssel jár. Mindannyian minden reggel döntést hozunk arról, hogy kik akarunk lenni aznap. Te például ma egy fekete nyakkendő mellett döntöttél.” Jelentőségteljesen sóhajt, jelezve, hogy nem helyesli beszélgetőpartnere nyakkendőválasztását, aztán folytatja. „Én ma nagyon konzervatívan döntöttem, meg másnapos is vagyok, úgyhogy nem tudtam erőfeszítést tenni.” Elárulta, hogy hajnali 3-ig bulizott, és a fesztivál nyitófilmjéről, Quentin Dupieux A második felvonásáról beszélgetett.
Persze előkerült az a kérdés is, hogy 35 éve milyen érzés volt megnyerni a színésznői díjat:
Azt mondták, hogy Cannes-ban kilenc testőrre lesz szükségem. Ezt nem hittem el, mert Amerikában nem volt testőröm, és azóta sincs. De itt kiderült, hogy egy tucat testőr kellett volna. Akkoriban még nem voltak olyan biztonsági intézkedések a fesztiválon, mint most, nem volt kordonnal leválasztva az utca, és megrohamoztak az emberek. A díjátadóra nem is emlékszem, annyira meg voltam ijedve.
A francia filmekről úgy általában nem akart nyilatkozni, mondván, nem néz elég filmet ahhoz, hogy véleményt formálhasson. „Olyan öreg vagyok, hogy mindenkivel dolgoztam már, ha nem nézem meg a filmjeiket, seggfejnek tartanak. De az Oscar-szezonban rövid idő alatt kellene megnézni rengeteget, és négy gyerekem is van, nincs elég órája a napnak ahhoz, hogy mindent lássak.” Valószínűleg csak szerénykedett, a gálán spontán lelkendezett Binoche-nak, hogy milyen szerencse, hogy most személyesen találkoznak, mert éppen az elmúlt hetekben darálta le a The New Look című sorozatot (amiben Binoche Coco Chanelt alakítja) és nemrég látta A szenvedély ízét is, amivel Binoche tavaly versenyzett Cannes-ban.
A Streep filmográfiájában ugrándozás az első Oscar-díját elhozó 1979-es Kramer kontra Kramerrel kezdődött, amit úgy vezetett fel, hogy „a 70 év alattiak kedvéért elmondom, hogy egy válásról szól”. Viszonylag ismert, hogy Streep saját maga írta azt a beszédet, amit a figurája a gyerekelhelyezési per során elmond a bíróságon:
A film alapjául szolgáló regény íróját nem nagyon érdekelték a feleség motivációi, csak a férjé. Robert (Benton, a film rendezője) és Dustin (Hoffman, a film férfi főszereplője) egyetértett, amikor felvetettem, hogy szükség lenne egy monológra, amiben elmagyarázom, hogy miért hagytam el a családomat. Szépen elvonultunk, mindhárman írtunk egy-egy verziót, aztán megszavaztuk, hogy melyik legyen, és az enyém nyert.
Az egy évvel korábbi, öt Oscar-díjat bezsebelő A szarvasvadászról azt mondta, hogy amikor forgatták, nem gondolt a vietnámi háború borzalmas következményeit bemutató, azóta ikonikussá vált film jelentőségére: „Egy kisvárosi lány korlátolt perspektíváját kellett megjelenítenem, erre gondoltam. És ezt nagyon is ismertem. Én is kisvárosi lány voltam, New Jersey-ben nőttem fel. Sokan elmentek a városunkból Vietnámba harcolni, és nem jöttek vissza. Az én fiúm visszajött, de heroinfüggőként. Engedték, hogy megírjam a saját dialógusaimat. De ez később nem volt ám mindig így!”
Streep a neves Vassar College-ban és a Yale-en tanult drámát, ahol többféle színészi irányzatot is tanítottak, de nincs saját színészi technikája. „Szeretek fehér lap lenni, amikor egy nehéz jelenetben játszom, jó mindig a nulláról kezdeni. Előző este mindig elmondtam a férjemnek, hogy ez nekem nem fog menni, ő meg azt felelte, hogy mindig ezt mondom. Én erősködtem, hogy nem, nem, még sosem éreztem így magam, és a forgatókönyv nagyon el van szúrva.” A múlt idő annak szól, hogy Streep és férje, Don Gummer múlt év végén bejelentették, hogy már évek óta nincsenek együtt. „A tréning, amit kaptam, inkább akkor hasznos, amikor egy tizenhét órás forgatási napon 58-adszor is ki kell szállnom egy autóból, és megkérdeznem, hogy »te mit keresel itt?«. Akkor kell a tréningem ahhoz, hogy ne öljem meg a rendezőt.”
A cím említésére a teremben felharsanó tapsból ítélve a mai napig népszerű A szív hídjai (1995) kapcsán nem az emlékezetes számára, ami a közönségnek, hanem a rendező-főszereplő Clint Eastwood hatékony munkamódszere: „Öt hét alatt forgatta le a filmet, úgy, hogy minden nap már délután ötkor végeztünk, mert ő még golfozni akart. Néha felvette a próbát, és utána közölte, hogy ez meg is van, továbbmegyünk. Mindenkinek mindig ugrásra készen kellett állnia. Sosem emelte fel a hangját, csak egyetlenegyszer, amikor egy stábtag dumált felvétel közben. Mindenkiben megállt az ütő, olyan hangot adott ki.”
Már évtizedekkel ezelőtt is szót emelt azért, hogy a színésznők egyenlő fizetést kapjanak a férfi kollégáikkal, és kritizálta a Micsoda nő!-t amiatt, hogy Julia Roberts prostituáltat alakít benne. „Sokat változtak a dolgok, a legnagyobb sztárok ma már nők. Na jó, kivéve Tom Cruise-t, ő mindenkinél nagyobb sztár. Annak, hogy régen kevesebb volt a jó női szerep, egyszerűen az volt az oka, hogy a férfi stúdióvezetőknek nehezükre esett belelátni magukat egy női főhősbe. Az ördög Pradát visel (2006) volt a legelső filmem, ami után férfiak odajöttek hozzám azzal, hogy tudják, hogyan érez a figurám, tudják milyen döntéshozónak lenni, és milyen, hogy senki nem érti, mi van a döntéseid mögött.”
Mindezek ellenére ő sosem akart saját filmgyártó céget alapítani. „Nem keresek magamnak projekteket, többnyire azokból a forgatókönyvekből választok, amiket elküldenek nekem. Csodálatos, hogy ma már sok nőnek van produkciós cége, pl. Reese Witherspoonnak és Nicole Kidmannek, de nekem elég volt, hogy gyerekeket produkáltam. Nem akartam, hogy este hét után hívogassanak.”
